Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Frank János: Itt járt Ludwig

tölti meg a képsíkot. A centrális kivágás kompozícióra vall, megtévesztően: a panneau szándéka éppen az esetlegesség rögzítése. Eva Aepli (svájc) Hétfigurás csoportjában minden tag egyforma: fekete taláros, merev arcú, ugyanannak a többszörözése. Csak barokkosan élénk gesztusa, mozdulata más és más valamennyinek. Mintha bírói testületet látnánk. (Eszembe jut Vilt Tibor teljesen más, elvont fémplasztikája: a Bírák. De érdekes módon az arcok mintha hasonlítanának a Vilt-szoboréra.) Nálunk éppenséggel kárpitkiállításon mutatták volna be ezeket a textilszobrokat. Bécsben nem kicsinyeskednek, magát a művet nézik, nem az anyagát. A nyugatnémet, híres BeuystíA egy XVIII. századi összeégett ajtó látható, ugyanitt háttérben az objektművész Wolf Vostell (Nyugat-Németország) Sáska című hatalmas, összetett kompozíciója. Ez utóbbi fotóról nagyított apokaliptikus látomás, rész-Műcsarnok II. terem: Jean Olivier Hucleux (Franciaország): A Ludwig házaspár, (1975—76), olaj, fatábla, 157x123 cm , 5 részes, akril, csillogó festék, különböz6 textíliák. Marózsaszín legyező (1979), vegyes technika, 132 x 64 cm; ak (1978), vászon, akril, gyapot, rhoplex, 168 x 229 cm ben montázs eszközökkel, az előtérben: földön megszenesedett csontok, emberi haj, összeégett cipő. A kép alatt pedig húsz tévékészülék, meglepetéssel látjuk mind a húsz képernyőn saját magunkat. Jegyzeteimet a bécsi noteszom alapján írtam; azokat a műveket említettem, melyek mellé — a hotelek jelzik így minőségüket — három csillagot tettem a margóra. Szerencsére maradt még a noteszlapon csillag, de ezekről a művekről később írok, mert már a budapesti Ludwig-kiállításon is szerepeltek. Én mentem kölcsönkérni őket. Gyorslift vitt föl Dr. Dieter Ronte igazgatóhoz, ahhoz a fiatalemberhez, aki a múzeum tendenciáit és adminisztrációját a kezében tartja. A tudományos kutatóteremben sok üres polc van az eljövendő archívumnak, íróasztalokat is láttam, a majdani tudományos kutatók számára. Meg egy Rippl-Rónaifestményt a kutatószoba falán; ez is egyetemes művészet. Ronte úrral hamar megegyeztünk, annyi képet, szobrot hoznak a Műcsarnokba, amennyi elfér, mintegy ötvenet. A jelenkori művészet szereti a nagy dimenziókat, erre a Műcsarnok nagyon alkalmas. Különben is, Ronte azt írta a saját palotamúzeumáról: „A tükörplafonos, barokk, menynyezetfreskós palota túl erős kontrasztot képez a modern képekkel... néhol súrlódás keletkezik (hiszen a súrlódás egyik feladata a múzeumnak) régi és új művészet között. Ugyanakkor az újnak és a hagyománynak ez a kontrasztja és összjátéka adja a múzeum vonzerejét. Sok új múzeumépületben érvényesül a modern művészet (például a párizsi Pompidou Központban).'"'' „Egy múzeum~ sohasem lehet végleges" — vallja Ronte másutt, s így 83 nyarán könnyű szívvel kopasztotta le a Liechtenstein-palota falait a Műcsarnok kedvéért. (Nyilván azért talált helyette más kiállítanivalót.) A bécsi kolléga, úgyis mint a pesti Ludwig-tárlat vendégrendezője, kedvtelve nézegette Schikedanz és Herzog belső tereit, pedig Lyka Károly hogy' leteremtette őket — négyszemközti beszélgetésünkre emlékszem —, túlméretezett hodályoknak tartotta termeinket. (Ezek művelődéstörténeti kategóriák, akkor is, ha én vagyok a tanú. Hiába, Lyka nem volt posztmodern, ő prae-modern volt.) A budapesti fölvonulást Ronte úgy rendezte, hogy két ágra bontotta műtárgyanyagát: a Műcsarnok három termén át baloldalt futott a figurális, jobbra meg az absztrakt. A fogadófalon a hatvanas évek nagy amerikai Pop Art-hármasa: Rauschenberg, Jaspers Johns és Lichtenstein. Műcsarnoki fényképünket egyetemes művészettörténeti jelentőségűnek tartom. Ugyanez a vonal az Andy Warholé, aki Mick J agger tízre többszörözött portrészériájával tette le a garast nálunk. A francia César olajoskannákat nyomott öszsze ócskavas présen, ez is térplasztika, ez is szobor — és milyen nehéz, próbáltam arrébb vinni! —; a címe: Összepréselt Mobil. Persze ez művészettörténetileg nem mobil, azaz mozgó plasztika, hanem csak az olaj márkáját jelöli. Valódi mobil viszont a svájci Jean Tinguely Félbarokk]z, de várjuk meg a végét. Biciklikerékből, kerti locsolóból összetákolt gépszobra hasonlít az egykori pedálos, fogorvosi fúrókhoz. Bár a Demi Barocknak volt egy kis villanymotorja. Volt, de végleg elromlott. így hát a következő feliratot kapta a Műcsarnokban: „A gép motorja már nem működik, nem mobil többé. A művész hozzájárulásával mint szobrot állítottuk ki." Szuperplasztikus, sokalakos kuplerájtablóját a kolumbiai Botero így kommentálja: „Ma, amikor nem léteznek királyi udvarok, mint IV. Kár olyé, amelyet Goya megfestett, szerintem bordélyházakba kell menni, hogy olyan témát találjunk, mint a csoda udvara". A festmény előtt alighanem déjá vu érzései vannak az ugyancsak kolumbiai Márquez magyar olvasóinak. Casa de Raguéi Vega a fenti, ecsetheggyel festett, minuciózus mű címe, de ennél még precízebb előadású a tárlat fotorealista képeinek sora. Ilyen a kopasz, szakállas amerikai Chuck Close többszörös életnagyságú Műcsarnok I. terem: Robert Rauschenberg (USA): Mango Ice Cave, (1977), 2854, x 102 cm; Jasper Johns (USA): Céltábla(1967—69), olaj, vászon, 152x152; Roy Lichtenstein (USA): Modul-festmény négy mezőbői (1960), olaj, vászon 25