Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Dr. Buza Péter: A Gotterhalte

Mérei Adolf síremléke a Farkasréti temetőben gadásra érkeznének, olyan gran­dezzával vezette be a fák alatt megbújó lakályos boxok vala­melyikébe mulatni vágyó klien­seit. A kitűnően vezetett üzlet a har­mincas évek végén élte másod­virágzását. Akkor ugyan már Jar­din d'Atelier-nek hívták, de ez mit sem változtat a lényegen. A Pesti Futár 1936-os beszámolója csupa elragadtatás: „Esténként elegáns autók száguldanak a Her­mina útig. Ott megtorpannak, belezuhannak az Atelier fényköré­be. Minden este zsúfolásig tele. Pán Jóska, ez a zseniális tervező, szívvel csinálta az átalakítást. Az édes kis párizsi házikók, a páho­lyok keskeny ablakai, a vízben álló tengeri bárka mind csupa ötlet. A külföldiek reggel ötkor kétség­beesnek, hogy már haza kell men­ni. Párizsból jönnek ide a varieté­tulajdonosok, hogy lekopírozzák a Jardint. Olyan szép..." A Május 1. úttól a Hungária körútig nyújtózkodó tekintélyes területen — a kert helyén — ma három épület is áll. A Vegyterv sokemeletes irodaközpontja és két lakóház. Néhány díszes műkő­tábla és egy sehová sem vezető lépcsősor árulkodik mindössze az az Erzsébet királyné útja i/b hát­só udvarán a hajdan volt fényűző mulatóról. Razzia a szeparéban A Király (ma Majakovszkij) utca 77-ben — itt lakott egyéb­ként a századforduló körüli évek­ben Leszkay András, a Magyar Színház direktora — működött Wabitsch Lujza másik pénzcsi­náló szórakoztató üzeme, a Tátra. Klasszissal volt gyengébb a Jar­din-nél, 1908-ban kis híján be is tiltották. Az esetről a kor egyik botrány lap ja számol be. A rendőr­ség arról értesült, hogy éjszakán­ként előkelő urak és hölgyek men­nek be a szeparékba, amelynek az udvar felől is van bejáratűk. Meg­bízták az egyik detektívet a szag­lászással, aki beavatott társnője kíséretében megjelent a mulató­ban, hamarosan bevezették az egyik szeparéba, ahol pezsgőt ivott a hölggyel, majd „rátértek olyan bizalmasságokra, amelyeket még otthon sem próbál meg az ember nyitott ajtók előtt". Más­nap éjjel a rendőrök már biztosra mentek. A szeparét próbált detek­tív kiszemelt egy párocskát magá­nak, és amikor besurrantak a kis oldalszobácskába, értesítette tár­sait. Pár óra múlva a férfi fizetett, „őnagysága két koronát kapott, de nem szólt egy szót sem: az ő hivatása, hogy a vendég pezsgőt igyék. Ezért kapja a 300 korona fizetését." Alig egyenlítette ki az uracska a számlát, kopogtak a találkahely udvari ajtaján. Sajó kapitány és testőrei érkeztek meg a Tátrába, s a rend zordon őre máris a férfi­hoz fordult, aki minden „al- és felszerelés nélkül" pihent a dí­ványon. — Mit csinált ön itt a szeparé­ban ? — kérdezte tőle szigorúan. — Mulattam. — Csak ivott ? — Nem, őnagyságával bizo­nyos tiltott gyönyöröket éltünk át. (Ezt persze sokkal egyszerűb­ben fejezte ki.) Az ügyet jegyzőkönyvbe vet­ték. A kapitány kilátásba helyez­te a jelenlevő társtulajdonosnak, bizonyos Grüner úrnak, hogy el fogják venni az engedélyüket. És valóban úgy tűnt, senki sem aka­dályozhatja meg az üzleti kataszt­rófát. Wabitsch Lujza ugyanis éppen akkor nem tartózkodott Pesten. Szülőfalujában a felszen­telésre váró új templomocska védnökségét vállalta el — Klie­ningbe kellett utaznia. Szeren­csére megtalálta Grüner távirata. Másnap jelentkezett is kihallga­tásra a főkapitánynál, Boda De­zsőnél. (A Gotterhalte bemutató­ja idején még csak alkapitány volt, ő verte szét lovasrendőreivel a diákok menetét.) Lujzának volt respektusa: a Tátra megmene­kült. Csak a szeparék udvari be­járatait kellett befalaztatni. Egé­szében véve azonban ez a lebuj nem volt egészen hősnőnk ízlése szerint való. Persze korántsem erkölcsi okokból, sokkal inkább mert nem érezte — és okkal — elég nagyvonalúnak és nagyvilági­nak. így aztán a tízes években kiszállt az üzletből — a Tátra nem sokkal később végleg lehúzta a rolót — és felépítette a Téliker­tet, a Jardin d'Hivert. Ez az az épület, amelyben ma a Thália Színház és a Mikroszkóp Színpad működik. Két hónap alatt készült el, 1913 karácsonyán nyílt meg. Harlekin halála Maga a tulajdonos is itt élt, az első emeleten volt a lakosztálya. Akkor már Goór Lajosnénak hív­ták az éjszaka királynőjét, aki az álházassággal egyszerre szaba­dult meg a kompromittáló Lujzá­tól s német vezetéknevétől. A ház egy-két idős lakója még emlék­szik rá. Mondják, hogy vénségé­re zárkózott lett, szegényesen élt, kopott ruhákban járt, folytono­san imádkozott. Szorgosan láto­gatta a Teréz-templomot és a plébániát. Azt persze mindenki tudta: iszonyúan gazdag. Bérhá­zainak és mulatóinak haszna nem volt csekélység. 1950-ben a kitele­pítések utolsó napján vitték el a Nagymező utcából. Gyöngy ös­solymosra került egy faluszéli házba, onnan pedig Pomázra. De még előbb — így mesélik, hozzá­téve, hogy ez persze csak plety­ka — kimentette vagyonát az or­szágból. Furfangos cinizmussal. Itt élt valamikor az öccse is, akit már a húszas években hívott ide, Budapestre. Leonard ha­lálra itta magát, 1944-ben te­mettette el a nővére. Az álla­mosítások hónapjaiban pedig ex­humáltatta „Lincsit" és hazaszál­líttatta szülőfalujába. Előbb azon­ban még berakta a koporsóba ék­szereit, aranytárgyait. A hajdani virágáruslányka 1957-ben, nyolcvanéves matróna­ként hagyta el Magyarországot. A haját még akkor is vörösre festet­te, s határozottan, emelt fejjel tipegett ki a kapun. Vissza se né­zett, csak a házmesternek vetett oda egy közömbös grüssgottot, most már csak nem fog megtanul­ni magyarul?! Lassan mi is végéhez érünk történetünknek. Mérei Adolf alig egy évig igazgatta a Kristálypalota és a Télikert vacsora mellé felszol­gált látványosságait. Életének utolsó felvonása volt orfeumigaz­gatói vállalkozása. 1918 márciu­sában Bécsbe utazott valamilyen szerződéskötési ügyben. Betegen érkezett haza. Felesége — akivel 1911-ben kötött házasságot — a Pajor Szanatóriumba vitette. Március 12-én, 42 éves korában váratlanul meghalt. A gyászje­lentés szerűit egy gyomorhurut szövődménye bizonyult végzetes­nek. A halotti anyakönyv vérmér­gezést emleget. Az orvostörténet 1918-at a nagy spanyolnátha éve­ként tartja számon. Az első be­tegséget, amelyet már ezen a né­ven azonosítottak, júniusban ész­lelték Magyarországon. Nem le­het azonban kizárni annak lehető­ségét, hogy Mérei Adolf volt a szörnyű járvány egyik első hazai áldozata. A Színház és Divat szépen bú­csúztatja: „Váratlanul kibicegett a szín­ház furcsa világából, s most sze­retnénk valami jót írni róla, aki­nek az életében sokkal több ellen­sége volt, mint barátja. De így járt volna minden más pályán, energiája, erőszakos akarata, mun­kabírása szálka volt sokak szemé­ben. Húsz évig egyebet se tett, csak dolgozott. Nem az örökké­valóságnak, csak a mai népszerű­ségért. A vagyonszerzés sem iz­gatta, nem voltak egyéni ambí­ciói. A kérdés maradt utána: mit hajszolt egész életében ez a ked­ves, tehetséges és titokban bizo­nyára boldogtalan ember?" Síremléke még áll a Farkasréti temetőben. Felesége s annak má­sodik férje, a mártírhalált halt Kemény Simon is itt nyugszik. Finta Sándor, a bojtárgyerekből lett híres művész munkája a szép szobor. A haldokló Harlekin görcsösen öleli át múzsája térdét. A zuhanás rettenete bujkál a sze­mében ... 41

Next

/
Oldalképek
Tartalom