Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - A siker rögös útja

Fordulat a 13. esztendőben A sikeres feltaláló éppen telefonál, amikor betoppanok az irodájába. — Sándor, kérem, a delta T-re nagyon vigyázzanak! Nehogy úgy járjunk, mint a múltkor! Ugye, emlékszik? Hirtelen tompa fájdalmat érzek a halántékom körül, mint mindig, ha felemás helyzetbe kerülök. Itt ül velem szemben egy elegáns, attraktív, középkorú hölgy, aki ahelyett, hogy az esti programról cseverészne, elképesztően szakszerű utasításokat osztogat. Igaz, teheti: az ENERCO Gazdasági Társulás igazgatónője. Talán ezért, talán másért, Varga Ágnes kissé nehezen oldódik, minden szavát kétszer is mérlegre veti, fontolgatva, mondja-e, amit gondol, avagy jobb lesz, ha kifizet néhány általánossággal. Óvatossága egyébként érhető; ha másfél év múlva nyitom rá az ajtót, akár együtt ünnepelhettük volna találmánya egykori, korántsem ünnepélyes körülmények között lezajlott beadásának 15. évfordulóját. A bűvös szám hallatán felenged, s csupán annyit jegyez meg, hogy neki végül is szerencséje volt: éppen a 13. esztendőben részeltette kegyeiben Fortuna istenasszony. — De addig kibírni, nagyon nehéz volt — mondja a sikeres feltaláló, és mélyet sóhajt, jelezve, az ő története is a sajnálatosan megszokottak közé tartozik, pontosabban: tartozott. — Hát meséljen, Agnes! — Kérem. Varga Ágnes világéletében műszaki pályára készült. Már ebből is látni, hogy riportalanyom nem afféle hétköznapi lény. Manapság,-aki teheti, messzi ívben elkerüli a reáliákat tanító intézményeket. Hogy mi ennek az oka? Kár belemenni a lehetséges magyarázatok taglalásába. Annyi bizonyos, még ma is kissé nagyot nézünk, ha geodétahölgyekkel, statikuslányokkal, gépészmérnök asszonyokkal találkozunk. Hiába, előítéleteink rabjai vagyunk! Varga Ágnesről, persze, nem árt tudni, öt fiú társasáságban nőtt fel. Ha játszani akart, kénytelen-kelletlen követnie kellett a testvéreit. Nem volt annak idején kivel babáznia, s ma már bevallhatja, néha sírt is. De csak titokban, hogy meg ne lássák a fiúk. Aztán elkövetkezett a nagy nap, el kellett döntenie, mi legyen az érettségi után. Valahogy természetesnek vette mindenki a családban, hogy Ágnes műszaki egyetemre megy. El is végezte, simán, anélkül, hogy egy pillanatra is felötlött volna benne: „nem ide való vagyok". Első munkahelyén szeretettel fogadták, pedig akkoriban még nem tartottak fenn mérnökóvodákat, hogy megkönnyítsék a fiatal kolléga beilleszkedését. Ehelyett magához intette az irodavezető, mélyen a szemébe nézett, s provokatívan megkérdezte, „mondja, Ágnes, tud maga tervezni ?" Ágnes bólintott, gondolván, legalább az ember ne kételkedjen önmagában, de ráfizetett. „Na, majd meglátjuk", felelte a főnök, s nyomban odaállította az egyik táblához, hogy tervezzen neki egy szép fűtőberendezést. Amikor ezzel megvolt, a változatosság kedvéért tejhűtőt kapott házi feladatként, mígnem azt mondta a megszeppent ifjú hölgynek, „elég lesz, maradhat". Varga Ágnes kiállta a próbát. — Ügy hozta a sors, hogy egy ideig szinte kizárólag csak klímaberendezéseket terveztem. Már egy kicsit untam a dolgot. Éppen szólni akartam, hogy nézzenek számomra valami új feladatot, amikor az egyik este csak úgy magánszorgalomból átböngésztem a jegyzeteimet. És megakadt a szemem egy számsoron. Ebből kiderült, hogy egy csirkére átlagosan 1 usque 10 köbméter levegő jut. Ami nonszensz. — Kérem, avasson be minket, miről van szó. . . — Mivel az Agrotervnél dolgoztam, így tán mondanom sem kell, főként a mezőgazdasági ágazat számára készítettük dokumentációinkat. Én leggyakrabban az állattartó épületek klimatikus viszonyaival foglalkoztam. Helyesebben, dehogy foglalkoztam; kritika nélkül átvettem elődeim gyakorlati fogásait, rendező elveit, mindent úgy csináltam, ahogy azt ők kialakították. — Gondolom, ezért mifelénk inkább dicséret jár, mint elmarasztalás. Vagy tévedek? — Maradjunk annyiban: sosem fogom magamnak megbocsátani, hogy akkoriban mindent készpénznek vettem. Igenis, ha az ember tovább akar lépni, kételkednie kell. Még a tulajdon képességeiben is. És en ezt elmulasztottam. Egészen addig az estéig, amikor kezembe vettem a jegyzeteimet. Rájöttem: képtelenség az, hogy egy csirkének egyszer egy, máskor meg 10 köbméter friss levegőre van szüksége. Túl nagy a szóródás, állapítottam meg, s attól fogva mást se tettem, csak ellenőriztem, hogy melyik adat stimmel, s melyik nem. — Mire jutott? — Arra, hogy egyik adat se stimmel. Elég nekik 0,3 köbméter is, függetlenül attól, hogy milyen évszakban járunk. Feltéve, ha az állatokból kigőzölgő párát más módszerrel távolítjuk el. Magyarán, már megint túlbiztosítottuk magunkat, mint az egyszeri statikus, aki a lelki nyugalma érdekében jóval nagyobb biztonsági együtthatót vesz figyelembe, mint amekkora kellene. Ahelyett, hogy valami új eljáráson törné a fejét. — ön mit tett? — Kidolgoztam a javaslatomat, s benyújtottam elbírálásra. — 1970-et irtunk ekkor. Az újítást mindenki dicsérte, kivált azután, hogy a szabadalmi oltalmat is megadták rá. Még a mindig durcás Z. kolléga is odament a feltalálóhoz, hogy gratuláljon. Az igazgató is támogatásáról biztosította Varga Ágnest, ünnepélyesen megígérve, hogy a maga részéről mindent elkövet az ügy érdekében. Aki ebből a felvezetésből arra következtet, hogy az igazgató nem tartotta be a szavát, hát nagyot téved. Csak hát más beosztásba került. Az új seprő pedig, ahogy az általában lenni szokott, jól sepert. De ebben az ügyben nem látott fantáziát. Hol volt még az energiaár-robbanás! Szolgálati találmányért pedig nem jár fizetség, legfeljebb baráti kézfogás. A mi sikeres feltalálónk nem képmutató, nem tagadja meg, hogy szereti a pénzt. Viszont a pénznél is jobban szereti a szakmáját. Ezért hát kijelentette az illetékesek előtt: egyelőre felejtsük el a díjazást, inkább nézzük, mit tud a találmánya? A találmány, amely gyakorlatilag nem más, mint egy egyszerű párakondenzációs berendezés. Ez az elmés szerkezet biztosítaná, hogy az ólakban mindig azonos mennyiségű friss levegő legyen. Egy csirkére számítva 0,3 köbméter — és nem tíz. Sikeres feltalálónk ráadásul szerény is; elismeri, az ötlete nem fenomenális, az ő érdeme csupán annyi, hogy valamit észrevett, amit más addig nem, s hogy rálelt a műszaki megoldás nyitjára. Mégsem kellett senkinek. Holott fehérenfeketén beigazolódott: ha meghonosítják, alkalmazzák ezt az eljárást, 60—70 százalékkal csökkenthető az energiafogyasztás. Gazdag ország vagyunk, tudjuk jól. De hogy ennyire? * — Miért nem kellett a találmánya, Varga Agnes? Ne sértődjön meg, de én a maga helyé-12 A siker rögös útja