Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Lehotay-Horváth György: Sétáló palotánk: a Vérmező

LEHOTAY-HORVÁTH GYÖRGY Sétáló palotánk: a Vérmező Múlt és jelen A Vérmez ő(l.ker.) a Váraegyed nyugati oldalán elterülő, a Krisztina körút—Mikó utca—Attila út határolta, ma már parkosított terület; a Haydn-parkkal (azelőtt Horváth-kert) együtt a hajdani glacis (a védelem részére kilátást és kilövést biztosító sík terület) maradványa. 1752-ben a be nem építhető védelmi területet a várfalaktól egy puskalövésnyire jelölték ki, és katonai igazgatás alá helyezték. Ugyanakkor lebontották a korábban oda épült néhány házat. 1769 februárjában a Haditanács engedélyezte itt az építkezést, de azzal a feltétellel, hogy a tulajdonosok felszólításra kötelesek lebontani az épületet. Ezt senki sem vállalta. A kormányhivatalok Budára helyezésekor, 1784-ben elrendelte a Helytartótanács, hogy a glacisból építési kötelezettséggel ingyen telkeket kell kiosztani, és az itt fölépülő házakat kivonta a katonai igazgatás hatásköréből. A hatósági rendelkezések a történelem kísérőzenéjeként festik alá a polgári szabadság akkori állapotát. Mert hiszen mivégre a glacis? Ellenség sem közel, sem távol. Ugyan ki ellen kellene védeni a várat? Némi visszavonulás, az építési lehetőség megcsillantása — de ki vállalta volna, ha feje fölött ott függ a bármikori lebontás Damoklész kardja ? Ahogy a hatalom fokról fokra erősödni érzi magát, úgy csillapul szigora. A polgárosulás elősegítésére immár ingyen telket is kiosztanak. Ám a maradék terület is elegendő — idők fordultán — az elrettentő példa statuálására. „A Vérmező ez időben a várnagy kaszálója volt, neve Generális-rét (Generalwiese). 1795. május 20-án itt végezték ki a Martinovics-összeesküvés öt, utóbb két tagját. Először a nép nyelvén, majd hivatalosan is Vérmező lett a neve." A generális kaszálórét, a Generalwiese neve süvölvény koromtól eleven emléknyom tudatomban. A Verbőczy (mai Petőfi) gimnázium diákjaként a nyilasok kivégezte, nagy kultúrájú, boldog emlékezetű osztályfőnökünk, Miklóssy Kálmán tanár úr oltotta belénk, lokálpatrióta lelkesedéssel. Az élénkebb képzelet még a véres fű balladai látványát is fölidézte. Karinthy korán megismert Martinovics-verse támasztott föl valamit a francia forradalom e szuronyos, hazai változatából. „A leszűkült glacis határain belül 224 házhelyet osztottak ki, majd 1819-ben az egészet parcellázták, és a Vérmező kivételével a század végéig beépítették. Beépítetlen maradt még a déli végéből kihasított 12 200 ölnyi terület egy része, melyet Niczky Kristóf kapott meg, aki az egyetem és a Helytartótanács áthelyezésével kapcsolatban jelentékenyen hozzájárult Buda fejlődéséhez. E terület egy részét, a Horváth-kertet, 1859-ben vette meg a tanács a későbbi tulajdonosoktól, nagyobbik része beépült. Utóbb katonai gyakorlótér lett. Területe két hektár." (És a léleké hány hektár ? Nem lévén birtokomban Krúdy szómágiája, csak mozaikképeket villantok föl a harmincas-negyvenes évekbeli diákkori emlékeimből.) Sőtér István regényének, a Bűnbeesésnek első változata ébresztett rá, hogy az ő mítosszá növesztett Hegyéhez hasonló érzéseket tápláltam a Vérmező iránt. A mítosz belső látás — kedvez neki a tapasztalathíj as kamaszkor. Ábránd és valóság átvillódzik egymásba: a kijózanodás fokról fokra következik be. Valósággal körüllaktam a Vérmezőt. A Ferencváros sivár kőudvara, a központi zálogház poétikusnak nem mondható szomszédsága után a mező csúcsánál, az elemi iskola melletti épületben laktunk először, az akkori számozás szerint az Attila utca ioi-ben. Érdekes véletlen folytán ugyanitt talált otthonra később a már említett Miklóssy Kálmán. A ház ma a kibővült általános iskola része. Következő otthonunkban, a Karácsonyi (ma Kuny Domokos) utca 9-ben a gondozott pázsit már kedvez a gyermekjátékoknak. A szomszédos Karácsonyi-palotát kőfal övezte, titkok bástyája: a „mi lehet belül ?" kérdése zsongott szomjas képzeletünkben. (A fal eltűnt, most tervezőintézet áll a helyén.) S lehet-e feledni utcánk és a Krisztina körút sarkát, hol táskánkat lóbálva, lábunkat váltogatva órák hosszat álldogáltunk H. Gabival, miközben hiába vártak minket haza ebédre. Gabit — tízévesek voltunk — pszichológus anyja tudatos megfontolással „fölvilágosította", amit ő zavaros fejtegetésekben továbbított mohó kíváncsiságomnak. (Ez persze mit sem változtatott teljes gyakorlati tanácstalanságunkon — vak vezetett világtalant fölfedező útjainkon.) E házban lakott a lepényhal szájú, orrhangon deklamáló, idegbeteg S. tanár úr. Vad szeszélyei szájról szájra jártak. Évszakok szerint öltözködött; némelykor zakóban didergett, ha a naptái tavaszt jelzett. Máskor beleizzadt télikabátjába a novemberi napsütésben. Közgazdaságtan óráin Marxot „Moordechaj nevű zsidóemberként" aposztrofálta — a háború dúlt már —, így intézte el tanait: mit véljünk arról, aki szerint a kapitalizmus automatikusan Két kép 1938-ban... 38