Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Téglás János: Babits-centenárium

Koncz Zsuzsa felvétele TÖRÖK SOPHIE: Emlékezés Babits Mihályra hatvankettedik születése napján Hatvankét éves... mondogatom, s eltűnődöm a képtelenségen: hiszen csak ötvennyolc éves volt! De nem, nem szabad most érthetetlen dolgokon tűnődni, nem szabad az örvénybe nézni! Kétségtelen, hogy születésének évfordulója van ma, annyi szép, reményekkel és tervekkel telt vidám születésnap évfordulója, s én, mint a mesék titokzatos tilalomfái közt botorkáló elvarázsolt, nem nézek hátra, s nem kérdem: hányadik születésnap ez a mai? De hát születésnapokon a jövőről szokás beszélni, s jövőből ígérkező évek terveiről és reményeiről — mit mondhatnánk annak jövőjéről, aki ünnepelt születésnapját nem érhette meg? A holtaknak már csak múltjuk van, s mert az élet szilárd talaja kicsúszott alóluk, süllyedőben van már a múltjuk is. A kihunyt lélekkel vele hunynak a lélek emlékei; kicsi és nagy dolgok egyforma közönnyel hullanak az enyészetbe. Azt remélem, Babits Mihály múltjának csak kicsi, földi dolgait rabolhatja meg a mulandóság, hiszen a lényéből legfontosabbat, szellemét nyomtatott s mindig újra kinyomtatható betűk őrzik a jövőnek. De én élete jeltelen eseményeit is fájlalnám a felejtésnek átengedni! S mert jelene eltűnt, s jövője bezárult, szeretném legalább múltjának egy-egy jelenését, apró történetét, mint visszafelé forgatott filmet premier plánban újra lepergetni. Nekem, aki egy évtizeden át küzdöttem vele és érte a halállal, a romlandó, mulandó földi életéért küzdöttem, a mindennapi levegőért! csak egy nappal több életért! Nekem ez a gyötrelmes földi élet, kis történéseivel sokszor élőbb és közelibb, mint az az élet, amit halhatatlan betűk őriznek. Hiszen amíg egészséges volt, a háború utáni politikai üldözések idején rémképek gyötörték, s úgy kellett őt nyugtatni s csitítgatni, mint lázálmából riadó gyermeket, s később, sorozatos betegségeiben etetni kellett őt és pólyálni, mint csecsemőt, s mikor el kellett siratnom, úgy sirattam őt el, mintha halálra kínzott s minden kínt szelíd engedelmességgel tűrő kisgyermekemet rabolta volna el karjaimból a halál. De nem szabad, nem akarok ezekre a közeli dolgokra gondolni! Ez a film vége, tovább kell csavarnom, messzibb idők képeit kell idéznem, mert mint öregedő szem, a közeli dolgokat torzán és homályosan látom, s már csak távoli emlékeim tiszták és fényesek. Mostanában naponta jövök a Reviczky utcába: itt van a hivatalom a Fővárosi Könyvtárban. Nem tudom, a sors értelmetlen kegyetlenségei közé soroljam-e, hogy éppen ezt az utcát kell naponta újra látnom, vagy a sors ajándékozó kegyének érezzem-e, hogy naponta újra láthatom régi boldogságom színhelyét ? Mielőtt belépek a könyvtár kapuján, egy percre megállok, hogy tekintetemmel végigfussak az utca másik végén álló házig, melynek kapuján először mint tanítvány léptem be szívdobogva s lámpalázzal, verseket szorongatva hónom alatt — s pár hónappal később mint fiatalasszony jöttem férjem- • mel új otthonomba — nem kisebb szívdobogással. De kiváltságos helyzetem dacára verseim csak jó fél év múltával jelentek meg a Nyugatban, mert a szerkesztő úr nem tett kivételt senkivel, s azt gondolta, elég fiatal vagyok, várhatok még nyugodtan. Mennyi minden elveszett, eltűnt azóta: a drága társ és annyi kedves jó barát; elvesztek, eltűntek életemből, mint gonosz varázslatban! De a régi házat naponta láthatom, s a harmadik emelet örökre ismerős ablakait, ahonnan kihajolva annyiszor láttam őt, ha a városból hazajövet felpillantottam. Mosolygó s türelmetlen szeretettel sürgető arca annyira bevésődött emlékezetembe, hogy az ablak megpillantásakor víziószerűen őt is ott látom az ablak keretében, felvillanó, régi boldog mosolyával — hogy szinte szédülök, múlt és jelen kegyetlen végletei közt. Versei közt lapozok, keresem az ő emlékeit erről a harmadik emeletről, ezekről az ablakokról — hiszen benne, mint mélyvizű tóban a parti táj képe, minden élmény, minden látvány visszatükröződött s verssé szépült. „Én így szeretem ezt, spaléta nélkül, mikor keresztet vet reám az ablak keresztlécével, és a hold bekékül szobámba..." (Pesti éj) Csak a szememet kell behunynom, s mintha csak tegnap láttam volna, látom a háromrészes ablakot s a keresztlécet, melynek sötét árnyékát a hold fénye bevetíti a szobába. S mikor e mostani novemberi ködben átjövök a Kálvin térről a Reviczky utcába, eszembe jut A harmadik emeleten című vers is egy régi ködös reggelről, s bármi történt és változott azóta, az a régi köd kísértetes mása a máinak. Óh micsoda reggel! Szemem semmit se lát a négyszögű ablak szürke tábláin át. Ólomlemezekkel vannak beszögezve; s azt hiszem, talán itt csak vidám kedélyed világa világit — áh micsoda reggel! Ez a vidék, a Reviczky utcán át 21