Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Császár Nagy László: Próbaüzem az Almássy téren

mekrendezvényünk, amelyre nem volt kíváncsi senki. Ezért aztán maximálisan figyelembe vesszük az érdeklődők igényeit, mert nekünk a bevétel se lehet közömbös. Ha úgy adódik, belépődíj ellenében nótaestet vagy akár ultiversenyt is rendezünk. Azt azonban előre leszögezem, hogy legfontosabb feladatunknak az iskoláskorúak programjainak biztosítását, a jövendő nemzedéknek formálását tartjuk. Nehéz azonban rangsorolni. Mert Váczi András népművelő, a szervezési csoport vezetője, egy olyan rétegről beszél, amelyről nem lehet hallgatni, hiszen itt élnek — és keresik a helyüket — közöttünk, látszólag mégis a társadalmon kívül. Kizárásuk pedig még inkább eltávolítaná őket a társadalomtól. A csövesekről van szó. A fiatal népművelő korábbi emlékeit idézi, amikor a KISZ-bizottság munkatársaként 150 csövesnek — — ha úgy tetszik hobónak — adtak helyet saját épületükben, egy pesti bérházban. Az ott lakók azonban nehezen viselték jelenlétüket. Odább kellett állniuk, egy vállalati klub adott otthont az aluljárókban összeverődő fiataloknak. Rendszeresen találkoztak, és már-már értelmiségi klubbá alakultak. Támogatást is reméltek. Működésük azonban így már nem volt kívánatos. A klubot betiltották. Azóta ellenőrizhetetlenné váltak, hiszen a budai hegyek barlangjaiban ütöttek tanyát. — Semmiképpen nem akartuk őket távoltartani a háztól — jegyzem szavait —, mert például az Almássy téri galeri akkor is létezik, ha nem beszélünk róla. Le kell ülnünk velük beszélgetni, meg akarjuk hallgatni őket. Fontos ez azért is, mert nem akarjuk, hogy programjaink lezáruljanak a bejáratnál. Azt szeretnénk, ha a tér a Szabadidő Központ előszobája lenne. Programjainkat kivisszük az utcára, kivisszük az aluljáróba. Aztán, ha esik, ha hidegebbre fordul az idő, várjuk őket a házba. Ha csupán melegedni akarnak, hát jöjjenek csak azért, ha pedig beszélgetni támad kedvük, arra is vállalkozunk, mert figyelembe akarjuk venni az ő igényeiket is. Rá akarjuk őket ébreszteni saját értékeikre. Mit mondhatok? Rokonszenves törekvés, de nevezhetem akár hitvallásnak is. Sok sikert hozzá. — Szociológusunk a napokban szemünkre vetette — fűzi tovább a gondolatsort Varjasi László —, hogy még nem alakult ki a sajátos arculatunk. Bizonyára igaza van. Minden feladatot mi sem tudunk felvállalni, de jó érzékkel kell kiválogatnunk azokat a társadalmi jelenségeket, tendenciákat, amelyekre minél jobb hatásfokkal kell reagálnunk. Figyelünk hát az aluljárókban ácsorgókra éppúgy, mint a kerületben élő nyugdíjasokra. Nyilvánvalóan nem oldhatunk meg minden feladatot a falakon belül, ezért mi az utcában és a térben gondolkodunk, szeretnénk, ha tevékenységünk hatása ott is érződne. * Tudom jól, egyetlen hónap nem elegendő a próbaüzem tapasztalatainak összegezésére. De beszélgető partnereim bizonyára találkoztak már olyan esetekkel, jelenségekkel, feladatokkal, amelyek befolyásolják az elkövetkezendő időszak tennivalóinak megrajzolását. — Legnagyobb élményem az volt — kezdi Varjasi László —, ahogyan a kerület lakói, különösen a gyerekek, birtokba vették az épületet. Szinte kilószámra vitték a propagandaanyagot, büszkék voltak az épületre. Meg kell őriznünk ezt a nyitottságot, mert ez olyan alap, amelyre a jövőben is építhetünk. A nyitás óta egyhuzamban ostromolnak bennünket azért, hogy nyissuk meg a nagyközönség számára a tanuszodát, mert ez jelentősen növelhetné bevételeinket. Egy 25 méteres uszoda azonban amelynek mélysége általában 90 centiméter, maximális mélysége pedig 140 centiméter, valójában nem oldhatja meg a kerület uszodagondjait. Nem veszélyeztethetjük a tanuszoda alapfunkcióját. * Bánhidi Sándorné, a VII. kerületi Tanács művelődésügyi, egészségügyi és sportosztályának vezetője a felügyelet szemüvegén át nézi az eddig eltelt rövid időszakot : — Egy hónap még valóban rövid idő messzire vezető következtetések levonására. Annyit mondhatok, hogy jó kapcsolatban vagyunk a Szabadidő Központ vezetőivel. Persze ez korántsem azt jelenti, hogy nincsenek vitáink. Én például belterjesnek látom a vezetők szándékát, túlzottan is saját ízlésük szerint válogatnak az együttműködési szerződések között. Úgy vélem, olyan szövetségekkel és szakmai szervezetekkel kellene megállapodást kötni, amelyek jó programokat hoznak, amiket pedig szívesen fogad a lakosság. Nem a fellángolásoknak, hanem a tartalmas munkának kellene meghatározni az elképzeléseket. Még vitatkozunk. Például az uszoda megnyitásán. Nem mondhatunk le a bérletesek által fizetendő bevételről. Az utóbbi napokban nagyon megélénkült az országos szervek és szakmai szövetségek érdeklődése, kérik, fogadjuk be őket. Nekünk viszont elsődleges kötelességünk a lakosság igényeinek kielégítése és az iskolák gondjainak enyhítése, hiszen a felső tagozatosoknak mindössze egyharmadát tudjuk elhelyezni napköziben. Itt kell megrendeznünk a szakköri foglalkozásokat és a kiscsoportos foglalkozásokat. Mert be kell vallani, a Ki mit tud rendezése nagyon visszavetette a próbaüzem igazi kezdetét. Most sokan érzik, bár a kerületi lakosság és az iskolák érdekében elkészült a ház, mégis ők szorulnak ki az épületből. Belátom, a tv ajánlatának nem tudtak nemet mondani, hiszen csábító a pénz, a kiépített négy telefonvonal és az itt maradó videotechnika, de az iskolák konkrét ígéretet kaptak — mégpedig felelős vezetőktől — rendezvényeik szervezésére, ezért most becsapottnak érzik magukat. A népfront felmérései egyértelműen igazolják, a lakosság nagyon várta már az intézmény átadását, és nekünk nemcsak az iskolások foglalkoztatását kell megoldanunk, hanem szórakozási lehetőséget kell biztosítani a családoknak és a nyugdíjasoknak is. Szeretnénk ugyanis, ha családok közösen látogatnák a Szabadidő Központot. Csak példaként mondom, amíg a gyerek játszik, addig az édesanyja hímezhet, az apa pedig, mondjuk tekézhet vagy másik fiával együtt barkácsolhat. Gondjaink ellenére bízom abban, hogy a tehetséges népművelők és vezetők képesek lesznek az igények egyeztetésére, és a bevétel is eléri az évi 1,2—1,5 millió forintot. A bevételre tehát szükség van, ezért a Szabadidő Központ belépő ellenében biztosítja szolgáltatásait. Ez a tény pedig bizonyára sokakat elgondolkodtat: megváltsák-e a belépőjegyet. — Nézze — mondja Varjasi László igazgató —, a közvéleményben él egy olyan szemlélet, amiért nem kell fizetni, az értéktelen. Mi színvonalas műsorokkal akarunk a közönség elé állni. De nem fogunk kizárni senkit. A veszélyeztetett gyerekek ugyanis részben azért tartoznak ebbe a kategóriába, mert olykor még a belépőjegy árát se adják oda nekik a szülők. Őket elküldeni embertelenség lenne. Ezért kitaláltuk, hogy ők a propagandafüzetek szétosztásával megváltják a belépőjegyet. Ezzel nekünk is sokat segítenek. Hangsúlyozom, ha előttük becsuknánk a kaput, utánpótlást biztosítanánk annak a rétegnek, amelyet most az aluljáróból akarunk becsalogatni. — Bizonyára lesznek olyan nyugdíjasok is, akiknek szintén gondot okoz a belépő megváltása. — Pillanatnyilag nem tudjuk megoldani, hogy ők kedvezményes áron látogathassák programjainkat — tépelődik Váczi András népművelő —, de hoszszabb távon ezt a gondot is meg kell oldanunk. Nem kérhetünk senkitől jövedelemigazolást. De talán a népfrontnak és a tanács szociál pol iti kai osztályának segítségével kedvezményes áron adhatunk jegyeket. Még gondolkodnunk kell a megoldáson, mert egyetlen kerületi lakost sem zárhatunk ki. Még a nehezebb körülmények között élő középnemzedékhez tartozó embereket sem. Számukra olyan tanfolyamokat szervezünk, amelyeknek elvégzése után lehetőségük lesz életpályájuk módosítására. A kerületben élő emberek — különösen a nők — átlagkeresete ugyanis alacsonyabb a fővárosi átlagnál. Ez olyan tény, amelyről mi sem feledkezhetünk meg, s a magunk eszközeivel támogatjuk őket. Eddig a vélemények, amelyek az öröm mellett tükrözik a kezdet gondjait is. Ma már tudjuk, ez a kezdet sikeres volt. A folytatást azonban időről időre elemezni kell, éppen a kerületi lakosság érdekében. 16