Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Megyesi Gusztáv: Csenki doktor rendelője

bozban a madár, kiigazított csőrrel. Majd rendbe jön — mondja Csenki doktor, s unott hangon teszi hozzá: nem tartozik a néni semmivel. — De legalább ezt fogadja el — szabadkozik a néni, s előre összehajtott húszforintost csúsztatna az asztalra, Csenki doktor hangja megkeményedik: — Na menjen, már, mások is várnak. Most kutya érkezik beteg gyomorral. Fosik, mondja az asszony. Két álló hete, hogy fosik. Most volt epeműtétem, húsz napja engedtek ki a kórházból, addig a lányomék csak egyszer látogattak meg, most meg, hogy pihennem kéne, velem küldték el a kutyát. A kutyához nem szólhatok, a kutyát én ne tanítsam semmire, mondják, de amikor rájön a fosás, velem küldik el, doktor úr, tegyen valamit. — Magát epével műtötték ? — Epével — mondja az aszszony, s újra elmeséli, hogy senki se látogatta meg, s most pihennie kéne, de vele küldik a kutyát, mert ugye, ha baj van, akkor... Nyolcvan forint — vág közbe Csenki doktor, s mikor száz fo-_ rintot tesz a nő az asztalra, csendesen szólva, hogy köszönöm, nem kérek vissza, Csenki bólint, és visszaad húsz forintot. * — Vannak állandóan visszatérő ügyfeleink — meséli Felkai doktor —, ezek akkor is hozzák az állatot, ha egészséges. Bejönnek, s míg az állat a vizsgálóasztalra kerül, elmesélik életük legfontosabb mozzanatait. Mi igyekszünk türelemmel végighallgatni, s igazodni a szavaikhoz. Akkor sem szólunk, ha szólnunk kéne, mert nekünk az állat gyógyítása a profilunk, nem mondhatunk véleményt a tulajdonosról. Maga belép ide az állattal, és megmondom kicsoda. Ahogy viselkedik, amit mesél. Ez a város kitárulkozik itt a rendelőben. De hogy milyen ez a város, azt ne kérdezze, mert ez a mi titkunk marad. Nagy veszedelmet hoznánk magunkra, ha mi beszélni kezdenénk. Állatügyben egyébként is óvatosnak kell lenni. Nemrégiben a tévében nyilatkozott egy állatkertben dolgozó kollégám arról, hogy mit kell csinálni a felesleges macskaköly kökkel. Négymillió macska él az országban, a fele kóbor. A kollégám elmondta melyik módszer a legkíméletesebb a nem kívánt szaporulat ellensúlyozására. Ugye szépen, óvatosan fejeztem ki magam? A kollégám is ugyanezt tette, finoman, intelligensen magyarázta hogyan és miként kell a macskakölyköket „elaltatni". Mégis ezernyi becsmérlő levelet, telefont kapott, hogy szadista. Érzékenyek az emberek, borzasztó érzékenyek, ha állatról van szó. — Önnek van állata otthon ? — Nincs. Elvem, hogy szobában nem tartok semmilyen állatot. — Természetellenes a szobai állattartás ? — Félreértett. Maga, ugye, sajnálja a kutyát, macskát, amely városban nevelkedik ? Pedig lehet, hogy az állatnak ez a jó. Mi ezt nem tudhatjuk. Én azért nem tartok állatot, mert ez az elvem. De ha más ember állattal él, azt elfogadom. Mert neki meg az az elve. Mondtam már: ne ítélkezzünk. Nincs jogunk hozzá. Jó helyen járunk? — toppan be egy fiatal pár. Egy-egy kutyát vezetnek maguk előtt, a lány szeme kék, a fiúé barna. Szentimentális film kockái peregnek előttem. A fiú ugyanabban a parkban sétáltatja a kutyáját, mint a lány. A két kutya összebarátkozik, a két gazdi egymásé lesz, a film végén csókban forr össze a cselekmény. A vászon legalján két kutya szagolja egymást farkcsóválva. — Hát igen — mondja a fiú —, de ez nem kimondottan az az eset, amire maga gondol. Ez az az eset, amikor az emberrel kibabráltak. Eleresztettem ezt a fajtiszta szukát öt percre, ezalatt egy idegen ráeresztette a korcskutyáját. Most aztán lehet, hogy terhes. Mit csináljak? — Semmit se csináljon — mondja neki Csenki doktor —, láthatja, én se csinálok semmit. A természet ilyen. Sár lik a kutya, ugrik rá a korcs, ezt az úristen is így rendezte el. — Na, akkor megízélhetjük — mondják mindketten, a fiú meg a lány, majd beadatják az oltást a szerencsésebb kutyának, s távoznak. Csenki doktor a naplóhoz ül, írja, amit írnia kell, a tulaj nevét, lakcímét, az állat fajtáját, nemét, a kezelés módját; a segédek rám nevetnek. — Néhány évvel ezelőtt itt járt egy művésznő, fajtiszta kankutyát hozott, az ondóvezeték elvágását kérte. Ez elég bonyolult műtét, de megcsináltuk. A művésznő fellélegzett, amikor közöltük, hogy sikerült a műtét, s megnyugodva távozott. Csak később derült ki, hogy a kutya nem az övé volt, hanem egy másik művésznőé. Képzelheti, micsoda botrány lett az ügyből. Na, ezért fontos mindent feljegyezni a naplóba. * —• És a gyerekek ? — A gyerekek a legigazibb gazdák. A gyerek az állatot látja az állatban, s ez a legtöbb, amit egy állat megkaphat. A gyerek érti az állatot, s érti az embereket is. Felnőtt korban is megmarad ez a legigazibb kíváncsiság, csak igyekszünk leplezni. Mintha szégyen volna órák hosszat nézni, bámulni az állatokat, megfigyelni szokásaikat — mondja Felkai doktor. — Pedig az állat emberségre tanít, természetes megnyilvánulásra. Az állat csak az ember igazi arcát fogadja el. Ékszerteknőc nyújtogatja nyakát széles öblű üveg alján, megkocogtatom az üveg oldalát, viszszahúzza a nyakát. Ijedős — mondja a gazdája. Sötét öltönyben van. Diplomata lehet, vagy titkár egy fontos intézményben. Esetleg épp ellenkezőleg: ő rendelkezik egy egész titkársággal. — Nem eszik három napja — néz szomorúan a teknőere. Csenki doktor kiszaladt valamiért a rendelőből, amíg visszatér, a titkár kinézetű nekem magyaráz: — A feleségemmel egész éjjel fent voltunk, etettük, de nincs étvágya. Olyan kedvetlen. Három napja nem reagál, ha szólunk hozzá, hiába kocogtatjuk az akváriumot. Már mindent megpróbáltunk. Van egy társa, annak semmi baja. Valamit csináljanak — mondja, s keserűség ül a tekintetén. — Kérem, a páncélja puha — mondja öt perccel később Csenki doktor —, mész- és foszforhiány. Majd kap egy injekciót, és felírok neki tápszert. — Értem — mondja a titkár, s megtörli diszzsebkendőjével a homlokát. Belém kapaszkodik, amikor Csenki tűt szúr a teknőc páncélja alá. Százharminc forint, mondja Csenki a kezelés végén. Igenis, feleli a titkár, s háttal megy ki az ajtón, mint a törökök. Az ablakhoz lépek, és látom, hogy odakint sofőr ugrik a Volga ajtajához, nyitja szélesre, alázattal, majd egy csapódás, s az öblösüveg eltűnik a kocsi mélyében a teknőccel együtt. Idebent sört bont Samu János, végére jár a délután. 19