Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Megyesi Gusztáv: Csenki doktor rendelője

MEGYESI GUSZTÁV Csenki doktor rendelője Ezen a délelőttön Csenki doktor van ügyeletben, pontban nyolckor ereszti be az első ügyfeleket. Az első ügyfelek mindig kutyával érkeznek. Az idősebb kutyák már megérzik, mi vár rájuk. Megfeszitik szíjukat, s még a legnagyobbak is nyüszíteni kezdenek. Legföljebb a pár hónaposok ugrálnak gyanútlanul, bújnának az orvosságos szekrény alá. De hiába, nem lehet. Csenki doktor mellett mindig ott állnak a segédek, míg az egyik letörli nedves ronggyal a vizsgálóasztalt, a másik egy kötélből hurkolt lasszót akaszt az állat pofájába. A többi már egyszerű művelet. A kutya a vizsgálóasztalra kerül, és megszűnik önálló életet élni, csak a szeme bogara mozog idegesen, a gazdáját kutatva. Csenki doktor és két segédje legelébb nem is az állatra figyel, hanem a tulajdonosra. Sok év tapasztalata gyúrta finommá bennük a reflexet, hogy előbb az állat gazdáját kell megfigyelni, képes-e például vizsgálat alatt megőrizni az önuralmát. Évente tizennégyezer állatot hoznak be az ügyeletre, leginkább ebet, macskát, kanárit, ez tizennégyezer emberi megnyilvánulás is egyúttal. Aki súlyos hasmenéssel, ficammal, töréssel szállítja be kedvencét, éppúgy szorongva lépi át a rendelő küszöbét, mintha ő maga vagy e^y családtagja várakozna kezelésre az SZTK-rendelőben. Samu János, aki tizenhét esztendeje segédkezik az ügyeleten, a tulajdonos öltözéke, idegállapota szerint választ hangnemet, amikor az állat fölé hajol. Már az első látogatásomkor feltűnt, hogy hol dögnek, hol galambomnak szólította ugyanazt az állatot, aszerint, hogy miként viselkedett a tulajdonos. Talán csak kétszerháromszor vétette el a hangnemet, „ne ugrálj, te dög", kiáltott rá egy negyvenkilós boxerre; a tulajdonos — középkorú ember reflexszerűen hátralépett, s idegesen tördelte kezét. A másik segédnek, Mátó Józsefnek kellett őt megnyugtatni, nem lesz semmi baj, az állat jó kezekbe került, mindjárt haza is viheti. A nyugtató szóra amúgy is szükség van, mert tíz ember közül nyolc nem bírja végignézni a legegyszerűbb műveletet sem, megrázkódik, amikor az állat végbélnyílásába hőmérőt helyeznek, s egy szimpla védőoltás látványa is megsápasztja. Csak egyetlen esetre emlékszem, amikor valaki látszólag érzéketlenül nézett végig egy műtétet. Egy negyven év körüli asszony hozta heréltetni a macskáját. Arcizma se rándult műtét közben, csak a vége felé kereste a macska tekintetét, s amikor sikerült elkapnia, halkan megjegyezte: meglátod jobb lesz így, mindkettőnknek. if Pótcselekvés ? Nem tudom. Felkai doktor hátradől a foteljában. Évek óta vezeti a rendelőt. „Hajaj", legyint, amikor az emberekről kérdezem, hogyan viszonyulnak az állatokhoz, ö maga mesélte, hogy a napi negyvenötven páciens mellé legalább ugyanannyi telefonhívást is kap, „Professzor úr, nem eszik a macskám, mit adjak be neki ?" — kérdezik aggódva és ismeretlenül, „Professzor úr, a papagájom kedvetlen az utóbbi két-három napban, írjon fel neki valamit, majd beküldök a receptért". A személytelen telefonvonal személyes sorsokat alakít át elektromos jellé, majd vissza. Vannak gazdák, akik taxival, vállalati kocsival hozzák be állataikat. Az egyetem kórházrészlegében pedig hét végeken s ünnepnapokon is nagy a forgalom. Egyik szombat éjjel harminc év körüli fiatalember állított be egy kakassal. Olyan furcsa a széklete, mondta az álmos ügyeletesnek, csináljanak valamit. Nem kell csinálni semmit, csak ne tányérból etesse, hagyja kapirgálni. A kakas zúzája megszokta a földet, homokot, ha nem kapja meg, a zúzája nem őröl, az állat hasmenést kap. Szombat éjjel? Szombat éjjel. Fantasztikus aggodalom él az emberekben a beteg állat láttán. Ez a szeretet jele. Itt az ügyeleten, mondja Felkai doktor, a városi ember egy szokatlan új oldaláról mutatkozik meg: emberi oldaláról. - Nem pótcselekvés ez, professzor úr? — Hadd mondjam úgy, hogy a természet iránti vágy kielégítése. A falak között egyszerre csak hiányozni kezd a természet. Az állat a természeti környezet illúzióját kelti a szoba négy fala közt lakó emberben, hát persze, hogy ragaszkodik hozzá. Tehát nem pótcselekvés ? A professzor nem válaszol. Feláll, s a műtőbe invitál, egy parányi helyiségbe, közvetlenül a szobája mellett. A műtőasztalon egy farkaskutya, lehet vagy hatvan kiló, talán annál is több. Lábai lelógnak az asztalról, csak nedves szuszogása jelzi, hogy él. A műtőasztalnál Sárosi doktor áll, az egykori vízilabdás világklasszis, az állat pofáját vizsgálgatja, kocogtatja fogait. Tíz perce rakott fel protézist az állatnak, ez úttörő munka a hazai gyakorlatban. Egyre több kutyatulajdonos kéri, hogy rakjanak fel protézist, műfogat az állatnak. Kerül, amibe kerül, megfizetik. Sárosi a műtét részleteit magyarázza, de én csak a kutya pofájára figyelek. Állkapcsa lefittyen, mintha vigyorogna, két fémfoga megvillan a beszűrődő napfényben. Brrr, mondom, akaratlanul is, kutyának fémfog. Persze, most arra gondol, hogy jönnek majd az aranyhidak, aranykoronák — mondja Felkai doktor, s jóindulatúan figyelmeztet, hogy a kutya fogazata is elromlik, s iszonytatóan tud fájni. A kutyaprotézis nem feltétlenül bolondéria. Dolgozna csak fél évet közöttünk — mondta Samu János még nyitás előtt —, nem többet, csak fél évet. Mindjárt feltenné a kérdést: én vagyok abnormális vagy ezek? Aztán újabb fél év elteltével rájönne: a kérdésnek nincs semmi értelme. Jött ide egy nő, aki három kutyával él együtt. Külön vet nekik ágyat minden este, de hajnalra a