Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Aczél Kovách Tamás: Városházi tudósítások

A város határán tűi A Pilis hegység völgyei, lejtői sok fővárosi családnak nyújtanak lehetőséget az] otthonteremtésre. Aki kételkednék a várható terjeszkedés irányában, tekintse meg az ősi Solymárt. Megéri. Itt és sok más pilisi faluban olyan jelenségekkel találkozhat a látogató, amelyek már nem a távoli jövőt idézik. Az egyik solymári érdekesség: a nagyközségi tanács adata szerint már jóval nagyobb a budapesti tulajdonba került telkek száma, mint ahány falusi házhely van itt. A másik újdonság: az építkezés módja. Általában csak kétszintes, három-, négy-, öt-, hatszobás családi ház épül. Hogy megértsük a fejlődést, a készülő vagy elkészült sok városházi intézkedést és a szemléleti változást, szólni kell a legutóbbi harminc évről. Amikor 1950-ben, a tanácsok megalakulása után elkezdték a csoportos, tervszerű lakásépítkezések szervezését, a főváros vezetőinek egyértelmű állásfoglalása az volt: „Mivel az egyik legnagyobb társadalmi gond a súlyos lakáshelyzet, ezért a legfontosabb feladat a lakáskérdés megoldása." Sokan úgy vélték, először mind több egyszerűen felszerelt kis lakást kell építeni. De rövid idő múlva kiderült, hogy nem hagyhatók számításon kívül a változó és egyre növekvő igények, és zömmel kétszobás, fürdőszobás lakásokat kell építeni még akkor is, ha ez befolyásolja a mennyiséget. Az is nyilvánvaló lett, hogy csak nagyipari eszközökkel lehet meggyorsítani az építkezést. Ugyanakkor a már felépült, házgyári, tízemeletes negyedek számos jogos bírálatot kaptak. A lakók — és a városszeretők— főleg a városképet rontó, szürkítő építkezést kifogásolták. De bírálható sok új lakás használhatósága is. Kicsik a szobák, szűkek a konyhák. Tény az is: ma a kétgyerekes családnak egy kétszobás otthon — különösen magasházban — az elfogadható igények alsó határa. Már a hetvenes években elhangzott egy-két hivatalos megjegyzés, hogy a tízemeletes negyedek építése átmeneti megoldás. Átmeneti akkor is, ha a házak esetleg egy fél évszázad múlva is meglesznek. Amikor megkérdezték a budapesti főépítészt, véleménye szerint hol jobb lakni, négy- vagy tízemeletes házban, a válasz így hangzott: „A legjobb családi házban." Igen ám, de ha kétszobás házgyári lakásokkal is csak negyven év alatt — 1950 és 1990 között— oldható meg a mennyiségi lakáskérdés, elképzelhető, hogy meddig kellett volna száz meg százezer pesti családnak várni, amíg családi házba költözhet, pedig ez, mint Solymár példája bizonyítja, már nem túlzott igény. Az új, tízemeletes negyedeknek köszönhető, hogy aránylag rövid idő alatt közel egymillió pesti ember juthatott lakáshoz. Sajnos, korábban nem hangzott el, amit ma kimondunk: a tanácsi építkezés valójában szociális építkezés. Persze, épült Budapesten a legutóbbi harminc évben sok társasház, családi lakás is, még ha erről — furcsa módon — kevés szó esik is. De a tanácsi lakás szociális lakás, ifjú házasoknak, kis jövedelmű családoknak épül. Az is tény: központi pénzből nagyobb lakásra még nem futja, ezért a következő években továbbra is sok kétszobás otthont építenek. Ha a tanácsi építkezés szociális építkezés, jogos a kérdés, hogyan kaphatott ilyen lakást a hatvanas években sok nagy jövedelmű család is? A válasz: akkor még kevés más lehetőség volt. Az is természetes, hogy a gyárak, intézmények először a legjobb dolgozóik gondját kívánták enyhíteni. Ma sok megánerős lakás is épül. Ha a magasabb jövevedelemmel bíróknak már nem felel meg a házgyári lakás, módjukban áll cserélni vagy építkezni. Ez társadalmi érdek is, hiszen sok szociális lakás megüresedik így, és kiutalható lesz az arra rászorulóknak. Sok más nagyváros mintájára nálunk is várható, hogy egyre növekvő számban telepednek a magas jövedelmű családok a város környéki övezetbe. Elsősorban a pilisi hegyek közé. Az igényes családi ház igen sokba kerül. Építése hosszú ideig tart. Deakármilyen szervezéssel, megoldással építkeznek, mindenképpen új megoldásokat kell keresni, annál is inkább, mert a város határain túlra építkezők is megérdemlik a nagyobb támogatást. Nagyobb önállóság — több pénzzel Korábban már hírül adtuk: sok új intézkedés készül a tanácsi munka fejlesztésére. Az elgondolások megvalósítása megkezdődött, s ennek során úgy határoztak, hogy jelentősen megosztják a munkát a fővárosi és a kerületi tanácsok között. Több önállóságot kapnak a kerületi tanácsok, és ehhez több pénzt is. Helyi feladat lesz a háromszáz lakásos és ennél kisebb csoportos építkezések, továbbá a nem telepszerű építkezések keretében tervezett gyermekintézmények, boltok, ÁBC-áruházak beruházása. Kerületi hatáskörbe kerültek a vendéglátó- és KÖZÉRT-vállalatok, a piacok. Egyszerűsítették a Városháza szervezetét. Jelentősen csökkentették az oszályok és főosztályok számát. Ez lehetővé tette, hogy több mint százhúsz álláshelyet adjanak át a kerületi tanácsoknak. Egyebek között egyesítették a mezőgazdasági, ipari, munkaügyi és a terv-közgazdasági főosztályokat. Elszürkítő — de oltalmazó névtelenség Tudjuk, hogy mit tett Széchenyi, Kossuth a fővárosért. Ismerjük a múlt század nagy építőinek és építtetőinek a nevét. Joggal olvashatunk egyre többet Podmaniczky munkásságáról. De alig hallunk a kortárs városatyákról. Vajon miért burkolódznak az ismeretlenség homályába? Miért nem értesülünk vitáikról, miért nem tudja meg a város, milyen alkotások fűződnek nevükhöz? Talán ma kevesebbet építünk, mint régen? Nem mondhatnánk. Öt év alatt több mint százmilliárd forintot költünk fejlesztésre. Ahol ennyi beruházásról határoznak, ott késhegyig menő viták is vannak, komoly érdekellentétek is összecsapnak. De a közvélemény csak azt tudja meg: „egyesek" a belső negyedek megújítását sürgetik, „mások" a külső negyedek fejlesztését. A mai jelentős alkotások közül elég csak a földalatti vasútra utalni. Az érdeklődő olvasók sejtik, hogy ennek megteremtése Nagy Rudolf, Derzsi András, Nagy Ervin nevéhez kapcsolódik, de az már rejtve van, kinek milyen része van ebben, milyen sajátos elképzeléssel gazdagította a tervet. A névtelenség elszürkíti a Városháza életét, csökkenti az érdeklődést a közvéleményben. De kétségtelen, hogy védi is a városatyát az „oltalmazó homály". Mit tagadjuk, sok építész csak örülhet, hogy az új negyedekben nem örökítik meg a nevét. A városházi névtelenség még feltűnőbb akkor, amikor egyre többször hallunk az országgyűlés munkájáról, s a képviselők is mind többször nyilatkoznak az Országházon kívül a legteljesebb nyilvánosság előtt. Tény, hogy vannak szervezeti nehézségek. A tanácsülés általában egynapos. A sajtó az előterjesztéssel is alig képes megbirkózni, a vitára már nem jut erejéből — és idejéből. A két tanácsülés közti munkáról pedig a legritkábban olvashatunk. Akárhogy is: a városházi munka nem kapja meg a közéletben a jelentőségének megfelelő helyet. Ezen változtatni kell. Hiszen a nyilvánosan is névhez kötött tevékenység feltétlenül növeli a városatyák felelősségét, élénkíti a tanácskozásokat, alkotó közéleti szereplésre serkent. Aczél Kovách Tamás 28 Városházi tudósítások