Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Vörös Károly: Harag és kedvezés nélkül

Harag és kedvezés nélkül forgalomra szolgáló Sugárúton kívül nem gondoskodott kellő számú új, a városközpontba be- és onnan kivezető főútvonalról (Pestre ma is csak azon a négy főútvonalon, illetve azok négy belvárosi folytatásán át lehet bejutni, mint 200 évvel ezelőtt); részint a városon belül is megőrizte a régi úthálózatot és keskeny utcaszélességeket, miközben igen takarékos volt a zöldterületek kiszabásánál, építési teleknek tekintve Budapest egész területét. Másrészt az építési szabályokban volt a hiba, melyek lehetővé tették a telkek nagyfokú, helyenként 75 százalékos beépítését is. Szük utcák és szűk udvarok: így lett Budapest Európának talán legzsúfoltabban beépült nagyvárosa. Olyan körülmény ez, amit a városrendezési terveket és az építésügyi szabályzatokat kidolgozó és jóváhagyó Közmunkatanács munkájának értékelésénél — a Sugárút vagy a Nagykörút, illetve a belterület oly sok más, valóban gondosan épült bérpalotájának, középületének méltóan elismerő megemlítése mellett — sem szabad figyelmen kívül hagyni. Akkor sem, ha — mint arra már utaltunk — ebben a fővárosi telektulajdonosok és -spekulánsok növekvő nyomását is látnunk kell. A bírálók ezeken kívül azt is a Közmunkatanács szemére vetették, hogy a folyamatos részletrendezéseket illetőleg nem volt és nincs is egységes, a városfejlődéshez méretezett koncepciója, ami idővel a városkép és a városszerkezet széthullásával és a forgalmi kapcsolatok összezilálódásával fenyeget. Egészében pedig, és egyre erősödő hangsúllyal, bírálták a városkép kialakításában, a városrendezési tervek készítésében a konzervatív építészeti törekvéseket támogató magatartását. A bírálatokkal szemben a Közmunkatanács a két világháború közötti korszakában — leghatározottabban pedig az 1940. évi Építési Szabályzattal — elsősorban a forgalmi szempontok erős érvényesítésével, másrészt a telekkihasználás zsúfoltságát fellazító összefüggő udvaros, úgynevezett „keretes" beépítési mód előírásával és az új városrendezési tervekben az utcaszélességek és zöldterületek növelésével stb. már nem bizonyult egészében elutasítónak: ebben nagy szerepet játszott a saját műszaki és várospolitikai gárdájának megújulása, jól képzett fiatal szakemberek megjelenése is. Az új középítkezéseknél ezt különben mindinkább megkövetelte — funkcionális és gazdasági okoknál fogva is — az egyre erősebben érvényesülő modern építészeti stílus. A Közmunkatanács a felszabadulás után is ebben az irányban folytatta működését, jóllehet a hatalmas épületkárok miatt a romeltakarítás és a minél gyorsabb újjáépítés volt elsődleges feladata. Ennek rendkívüli méretei és sürgető tennivalói azonban más, hatékonyabb, újfajta szervező munkát igényeltek és olyan felhatalmazásokat, melyek nem voltak beillesztve a Közmunkatanács ügykörébe. Amikor pedig teendői ismét aktuálissá lettek volna (elsősorban immár a peremközségek a születő Nagy-Budapestet előkészítő városrendezési feladatainak vonatkozásában), 1948-ban egy kormányrendelettel feloszlatták; feladatkörét az állami tervező irodák vették át. Mérleg A Közmunkatanács tevékenységének mai értékelésében kétségtelenül nagy szerepet játszik Siklóssy László könyve (a Közmunkatanács bölcsen maga végeztette el saját tevékenységének értékelését) és báró Podmaniczky Frigyes kétségtelenül nem érdemtelenül szerzett „jó sajtója". Mindezek mellett a bírálók által felsorolt tényeket és álláspontjaik jogosultságát is elismerve, egészében pozitívan kell értékelnünk a szervezet nyolc évtizedes működését. Kivált akkor, ha figyelembe vesszük: egyrészt Budapest városrendezéséhez a feladathoz képest mindvégig csupán nagyon csekély pénzösszegek álltak rendelkezésre, másrészt a város rohamos fejlődése minden, 1871-ben még reálisnak tűnő elképzelést felülmúlt. Ilyen körülmények között a Közmunkatanács városrendezési tervei mai megítélésünk szerint hibáikkal együtt is az optimumot jelentették, hiszen például csak a jogosnak bizonyult forgalmi igények kielégítése a város egész telekrendszerének átalakítását követelte volna, elvégezhetetlen feladatként. (Hiszen az 1871. évi városrendezés alapvonalait kialakító Reitter Ferenc keserű megjegyzése szerint Párizsban csak a Rue de Rivoli rendezésére több pénz állt rendelkezésre, mint az egész Budapestére.) Ugyanígy nem értékelhetjük csupán negatívan a Közmunkatanács sok bíráló által bürokratikusnak, akadékoskodónak ítélt munkamódszereit sem. Egy olyan korban, melyben a városépítésben konjunktúrák és dekonjunktúrák váltották egymást, ami az építkezési tevékenység időnkénti rohamos megugrásával járt együtt, nem volt teljesen káros vagy haszontalan az a politika, mely kifogásaival, megjegyzéseivel az építőket és az építtetőket, valamint a városrendezőket egyaránt jobb megoldások keresésére késztette — bizonyos értelemben egy minőségi verseny partnereként. Végigtekintve például akár a mai Madách Imre út, akár a tervezett városközpont vagy a korábbi időszakból a Szabadság tér, még régebbről pedig a Sugárút kialakításának változatait (melynek során például a Szabadság térnél a Közmunkatanács nem csinált presztízskérdést az övétől eltérő, de objektíven jobbnak bizonyuló terv elfogadásából), valóban el kell ismerni, hogy körülményesnek tűnő eljárása végül is jobb megoldásokat eredményezett. Külön hangsúlyozandó, hogy egész tevékenysége alatt mentes maradt a korrupciótól; eljárásának korrekt voltát még támadói- bírálói sem vonták kétségbe. ízlésének konzervatív volta kétségtelen, de például éppen az elnökének, Rakovszky Ivánnak pártfogása mellett épített, s a kor legmodernebb építészeti megoldásait bemutató kis Napsugár utcai lakótelep bizonyítja, hogy a modernség iránti érzékenység nem hiányzott a Közmunkatanács tagjaiból. Gyámkodása a világvárossá nőtt Budapest városrendezési-városépítési apparátusának tevékenysége és problémái felett az 1930-as évekre sok szempontból már elvesztette aktualitását. A Közmunkatanács megszüntetése rögtönzésszerű lépés volt. 1948-tól 1950-ig, a tanácsrendszer kialakulásáig és Nagy-Budapest megteremtéséig interregnum következett be a várostervezésben. Kevesebb zökkenővel járt volna, ha a Közmunkatanács szakemberei közvetlenül adhatták volna át ügyköreiket a fővárosi tanács szakembereinek. Összegezve megállapíthatjuk: a Közmunkatanács közel nyolcvan évét legnagyobb részében pozitív tevékenység töltötte ki: szerencsés megoldásaként annak az ellentétnek, feszültségnek, mely egy nagyváros és vidéke (jelen esetben az egész ország) között a városfejlődéssel kapcsolatos különböző igényeik körül kialakul. Hogy jobb lett volna, ha ezeknek az éveknek során a hatalmassá nőtt Budapest helyett csupán egy közepes nagyváros, de több nagyobb középváros alakult volna ki Magyarországon, nem vitatható. De a Közmunkatanácsnak, úgy érezzük, a maga hatáskörében és tevékenységében sikerült megtalálnia az egyensúlyt: városrendezőinek csendes, szakszerű aprómunkája és a közvetlen helyi városi-polgári érdekektől való függetlensége együttesen nagy, nélkülözhetetlen (de a gyorsan nagyra nőtt város magisztrátusának, saját műszaki-jogászi apparátusának a konfliktusok ellenére is aktív közreműködése nélkül sikerre már nem vihető) szerepet játszott abban, hogy Budapest, ha a nagy mintakép és versenytárs, Bécs léptékét utcáiban, tereiben, palotáiban nem érte is el, mégis, hibáival együtt, szerkezetében, arculatában, stílusában és egész műszaki urbanizációjában színvonalas, szolid közép-európai nagyvárossá fejlődött. Ami — a nosztalgikus felhangoktól eltekintve — nem a Fővárosi Közmunkák Tanácsa jelentőségének túlbecsülését jelenti, hanem megbecsülését, városépítésünk jó hagyományai közé való illesztését. 20