Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Iskola a Mátyás tér és a Teleki tér között

lönösen azért, mert takarékossági meggondolásból mérsékelni kell a kísérletező kedvet. A régi tanítóképző rendkívül sokoldalú volt, de még azoknak is, akik hozzáedződtek ehhez, keserves az átállás. A viszonylag friss diplomásokról nem is beszélek, miután a képzés nem tartott lépést a megváltozott követelményekkel. Jómagam nem egy fiatal zsenit ismerek, aki azt sem tudja, mi a főnév, de már disszertálni akar. Vagyis a mindenkori módszer korszerűségét nem az dönti el, hogy éppen most találták ki, hanem hogy használható-e ? Megítélésem szerint, s ezzel aligha állok egyedül, a régi tantervek oldottabbak voltak, s alkalmasabbak az egyéni foglalkozásra. Most hajtani kell. Nincs olyan, hogy valaki hosszabban elidőzik kedves költője mellett, vagy uram bocsá' beszélget a gyerekekkel. Mégis: aki kockáztat ezzel a gyerekállománnyal, s vállalja a következményeit is, az nálam pedagógus. Legfeljebb a szakfelügyelő rossz jelentést ír róla. De a gyerek és a tanár továbbra is itt marad. Az én iskolámban az a megbecsült ember, aki szelektál, alkotó módon bánik a tantervvel, és inkább kevesebbet tanít meg jól, mint sokat rosszul." Az órarendeket nehézség nélkül sikerült kialakítani. Nulladik óra nincs, az alsósok maximum fél egyig tanulnak, s a felsősöknek sincs egyetlen osztályban sem hetedik órájuk. Törekedtek arra is, hogy lehetőség szerint korábban kerüljenek sorra az elméleti tárgyak, amikor még fogékonyabbak a gyerekek. Mintegy nyolcvanan járnak reggel fél hétre, főleg kicsik, akiknek korán kezdenek dolgozni a szüleik, s bizony nem kis erőfeszítésbe kerül, hogy a becsengetésre ne aludjanak el újra. A testület nagyjából stabil, mindössze két üres állás van. Ami azért örvendetes, mert mint az egyik kerületi anyagban olvastam: „A pedagógus pályára eddig jellemző előnyök fokozatosan fogynak,." Ezen persze Budapesten nem a lakás értendő, mivel korábban is legfeljebb csak szálló dukált a családalapításra hasztalan törekvő pedagógusnak. Aki mégis nekiveselkedett, az ma is albérletben lakik, s a rossz nyelvek szerint már az öltözékéről megismerhető. Kivált az olyan házaspár, amelyik a létfenntartáson túl képezi is magát, előfizet különböző folyóiratokra, s nem csak szombaton jár, ingyen, múzeumba, olykor egy-egy színház nézőterén is feltűnik, s telhetetlenségében még utazik is. Bár a Művelődésügyi Minisztérium irányelve kimondja, hogy az áttérés miatt nem csökkenhet a pedagógusok bére, még akik óvatosan fogalmaznak, azok is „eszmei jövedelmcsökkenéstől beszélnek" — mondván, azonos bérért intenzívebb, nagyobb terhelést jelentő munkát végeznek. Garamvölgyi Józsefné nem tartozik az óvatoskodók közé, ő köntörfalazás nélkül kimondta, hogy az iskolájában többnyire romlottak a megélhetési lehetőségek. Azért is, mert a korábbi öt százalék bérfejlesztés helyett már csak három és fél százalék „kötelező", s azért is, mert időközben elapadt az a jutalomkeret (kétezer-kétezerötszáz forint koponyánként évente), melyet az Erdélyi utcaihoz hasonló összetételű iskoláknak folyósítottak. Ugyanakkor a túlóra sem olyan ösztönző, mint annak előtte volt. Mai terminológiával szólva: nem tartott lépést a gazdasági romlással. A maximális túlóradíj negyven forint, de ezt is csak felső osztályokban helyettesítő, nyugdíj előtt álló kartársak kaphatják meg. A kezdő szaktanár tarifája vetekszik az időtálló „kiszállási" napidíjjal — harmincegy forint. Ezzel szemben egy különóráért, ahol rossz esetben is csak „három kölyökkel kell bajlódni", ennek a háromszorosát is könnyen be lehet kasszírozni. Ami nem változtat a tényen, hogy a kötelező óraszám ötven százalékáig (úgymond a tanítás védettsége érdekében) mindenki túlórára kötelezhető. Az ötnapos munka-, illetve tanítási hétre való átállásnak bevallott célja a kiteljesedett szabadidő minél tartalmasabb hasznositása, a családok egymásra találása és sok más egyéb. Jóllehet az Erdélyi utcai iskolába is jár legalább száz olyan gyerek, aki akkor lenne kevésbé veszélyeztetett, „ha hetente az iskolában töltene nyolc napot". A kerületi szakszervezeti bizottság említett vizsgálata során 1983 januárjában száz pedagógus három általános iskola szabadidős programjait vette számba. Háromszáz felsős tanulóval jól szerkesztett kérdőíveket töltettek ki, félezer alsóssal pedig elbeszélgettek. A megkérdezettek nyolcvan százaléka a szüleivel tölti a két szabadnapot (a többiek közvetlen felmenőinek nyilván a hét másnapján van az egyik szabadnapjuk), de sokan alusznak, tévét néznek, vagy moziba mennek, esetleg segítenek valamit otthon: takarítanak, bevásárolnak. Kevés gyerek írta vagy mondta, hogy tanul vasárnap. A kirándulás, a játék, az olvasás, a művelődési házak által kínált programok csak elvétve jelentkeznek egy-egy tanulónál. A sportot mint kikapcsolódást is csak azok említették, akik versenyszerűen, egyesületben sportolnak. A második kérdéscsoport a napirend részletes leírására vonatkozott. íme: tíz óráig alvás, a délelőtt további részében házimunka, unatkozás, tévénézés, kevés játék, majd ebéd, aztán megint tévénézés. Kevés tanuló napirendjén szerepel a séta, a kirándulás, az együttlét a családdal. Inkább az tűnik ki a válaszokból, hogy a hét két utolsó napján a barátoktól, az osztálytársaktól is elszigetelődnek a gyermekek. Például ilyeneket írtak: „Anyukám nem szereti, ha hozzánk jönnek, mert rendetlenséget csinálunk." Vagy: „A szomszédok mindig szólnak, hogy zajosak vagyunk." „Az iskolában jobb, mert ott nem unatkozom." Majd így folytatódik a jelentés: „Sajnos, a szülő a meghosszabbodott munkanapja miatt, mivel neki is a hétvégekre gyűlik össze a házimunka, a fusizás, a barkácsolás, nem foglalkozik gyermekével, aki ezáltal tőle is neurotizálódik." Ha nem is túlságosan szabatos a megfogalmazás, nem nehéz arra következtetni belőle, hogy „hiába van otthon együtt a család". Végül arra a kérdésre, hogy mit szeretnél még ezeken kívül csinálni?, igen kevés az ilyen válasz: „Jó úgy, ahogy van"; „Nem tervezek semmit." A többség kirándulni szeretne, az ország szép tájait megismerni; múzeumba, állatkertbe járna, felkeresné barátait, vendégül látná őket, sportolna kedvére. Elvétve sem hangzott el azonban óhaj a művelődési házak programjaira, illetve az olvasásra. Vagyis mindenekelőtt a szülők életrendjét kellene változásra bírni, mert a gyerekek az idő előrehaladtával egyre inkább a tőlük látott módon állítják öszsze programjukat. Tanácsban persze nincs hiány hogy mit kéne csinálni. Részletes felmérés készült, hogy ki igényel például szombaton gyermekmegőrzést. Tíz jelentkező esetén ügyeletet kellett volna tartani az iskolában. Ha ennél kevesebb, akkor központi ügyeletet szerveznek nekik. De csodák csodája — mindenkinek komplett a programja hétvégére. Ami távolról sem megnyugtató. Mondhatnók például, hogy az iskola menjen a veszélyeztetett gyerekek után, bírja rá szüleiket, hogy igenis küldjék napközibe, ahonnan még múzeumba is elvinnék őket. Csakhogy akkor egyik-másik pedagógusnak nem volna meg a hétvégi pihenőnapja. Ráadásul, amint az igazgatónő elmondta, félő az is, hogy a tizenkét nap alapszabadság és a velejáró huszonnégy nap pótszabadság is megkurtul. Alig győzöm jegyezni az érveit. Június 17-én lesz az utolsó tanítási nap, dacolva nemzeti sajátosságokkal, bioritmussal, kánikulával, fáradtsággal, hiába, csak így fér bele a tanévbe a kötelező óraszám. Három nap alatt végezni kell az adminisztrációval: lezárni az érdemjegyeket, megírni a bizonyítványokat. A meghosszabbodott tanévtől kifáradt tanár jóval kevesebb idő alatt teszi tisztába az adminisztrációt, mint annak előtte. Évzáró június 20-án. Rá egy hétre nyit az Asztalos János park, ahol kétszáz gyerek ellátásához kellenek pedagógusok. Ezen a nyáron az Erdélyi utcai általános iskola tantestületén a sor. A kerület káptalanfüredi úttörőtáborába szintén felügyelet kell. A testület létszáma harmincnyolc fő. Többen gyesen vannak, számításba jöhetnek harmincan. Augusztusban egész hónapban korrepetálások lesznek. Huszadikán kezdődnek a pótvizsgák, de ekkor már a közvetlenül nem érdekelt tanároknak is rendszeresen be kell járni az iskolába. Bárki utánaszámolhat s meglepődhet: hol van már az az idő, amikor a pedagógusok — úgymond — három hónapon át csak a hasukat süttették. „Ha hiszi, ha nem, tavaly, amikor még rövidebb volt a tanítási év, a helyettesemmel együtt egész nyáron csupán egy hetet töltöttünk távol az iskolától. S most az a feladatom, hogy győzzem meg a testületet ennek a helyességéről. Én, aki hivatásomnál fogva köteles vagyok kiadni minden munkatársamnak a törvény által előírt szabadságot! Ez még akkor is gigászi feladat lenne, ha csupa eszményi pedagógusokból állna a tanári kar. De ettől távol állunk. A mostani egyik nyolcadik osztálynak négy év alatt hat osztályfőnöke volt. Ennek is része van abban, hogy ez a társaság időközben meglehetősen deviáns lett. Ezt az iskola termelte ki. És nem azért, mert nem követtünk el mindent, hogy ez ne következhessen be. Tudomásul kell venni, hogy a munkamorál romlása az iskolában is jelentkezik. Ha valamelyik takarítónő nem takarít, és figyelmeztetem, rögtön a szakszervezetnél tesz panaszt, hogy zaklatom. Ha ezután se takarít, és elküldöm — piszkosak maradnak a tantermek. Hasonló a helyzet a pedagógusokkal is — tisztelet a kivételnek. Igazgatóságom majd egy éve alatt legalább hat fegyelmit kellett volna kezdeményeznem, ha nem tartok attól, hogy veszik a sátorfájukat. Úgyhogy az igazi pedagógusnak a reform életbeléptetése óta se ötnapos (s ezen nyolc óránál hosszabb napot értek) a tanítási hét." 12