Budapest, 1983. (21. évfolyam)
6. szám június - Császár Nagy László: Csodát nem várhatunk
társadalmi valóságunkban feszülő ellentmondásokról is. Mert olyan történetek járnak szájról szájra, hogy ugyanaz a szakember, aki főállásban óránként húsz forintért végzi — úgy ahogy — a munkáját, a nyolc óra letelte után a gazdasági munkaközösségben hatvan forintot kap ugyanezért. Mint ahogy nem mehetünk el szó nélkül az olyan történetek mellett sem, amelyek azt tanúsítják, hogy a kisipari engedélyt kiváltó szakembereket rengeteg ajánlattal halmozza el korábbi munkáltatójuk, az IKV. A munka ugyanaz, gyakran ugyanolyan minőségű, csak a kifizetett bérben van tetemes különbség ... A jól értesültek tudni vélik azt is, hogy az a volt IKV-s szakember kap több megrendelést, aki az így adódó többletjövedelmének egy részéről hajlandó lemondani a megrendelőt képviselő ügyintéző javára ... A kisiparossá „emelkedett" hajdanvolt IKV-s szakembert pedig állítólag úgy kárpótolják az így adódó veszteségért, hogy a vállalat tulajdonában lévő anyagot a közelben felejtik . . . Mindig éppen azt, amire az adott munka elvégzéséhez szükség van . . . Arról, hogy mindezt miként számol(hat)ják el, már nem szólnak a történetek. Mint ahogy az ilyen megállapodásokat se rögzítik a jegyzőkönyvek, mert ezek rendszerint tanúk nélkül köttetnek. Az ilyen kis üzletekből (és üzelmekből) adódó veszteségek azonban nagyobbak a valós kárnál, hiszen aligha képzelhető el, hogy mindez nincs hatással azokra, akiknek továbbra is az IKV a kenyéradójuk. Márpedig az ilyen esetek közrejátszhatnak abban, hogy a házak kezelésével megbízott vállalatok továbbra is kénytelenek szerényebb tudású szakmunkásokkal végeztetni megnövekedett feladataikat. Beszélni kell erről idejében, hacsak nem akarjuk, hogy a házkezelőségek szakmunkásainak prémiumát a lakosság fizesse meg ... A kép, amelyet Garamvölgyi József, a XIV—XVI. kerületi IKV igazgatója fest a jelenről és a jövőről, korántsem ilyen borúlátó. Bizakodásának nyilván van alapja: — Igen, van — vágja rá határozottan —, bár azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy az átszervezés nem valósítható meg egyik napról a másikra. Kezdjük a borravalóval, amelynek mértékéről szólva, sokan mesés összegeket emlegetnek. Állítom, hogy ez túlzás. Utasítással ezt egyébként se lehet megszüntetni. A borravaló követelése nem jellemző dolgozóinkra. Sok értekezleten beszéltünk erről, és éppen a munkások mondták el, hogy legszívesebben üres lakások helyreállítását végzik. Csak azt kérik, mondjuk meg, mit csináljanak és mikorra fejezzék oe a munkát. Dolgozni akarnak, és nem a bérlők piszkálódásait hallgatni. Úgy vélem, ez biztató jel a jövőre nézve. Borravalózás egyébként ott fordulhat elő, ahol a felújítási munkák ütemterve megengedi, hogy az ott dolgozó szakmunkásokat némi készpénzzel „eltérítsék" az előre meghatározott munkafolyamattól. Ennek egyedüli ellenszere a munka pontos megszervezése. Megértheti hát, hogy elsősorban nem ez, hanem a szakember-ellátottságunk aggaszt. Például az, hogy bő másfél évtizede megszűnt a technikusképzés, emiatt hiányoznak a megfelelő felkészültségű középvezetők. Csakúgy, mint a kőművesek és ácsok. Gondolja csak el: másfél millió négyzetméternyi tető karbantartását alig több mint fél tucat embernek kellene elvégeznie, mégpedig idejében és hibátlanul. Abban magának van igaza, hogy csupán azért nem jönnek hozzánk a jó szakemberek, mert résztvevői lehetnek a felújítási programnak. Megfelelő érdekeltségi rendszert kell kidolgoznunk, mert az emberek rajtunk kérik számon anyagi és erkölcsi megbecsülésük fogyatékosságait. Attól tartok, nem sokáig, mert a melléküzemágak a kevésbé fegyelmezett munkáért is többet tudnak fizetni. — Mégis reménykedem — folytatja —, elsősorban azért, mert az ingatlankezelésre fordítható pénz a nehéz gazdasági helyzet ellenére sem csökkent. Reményt ad az is, hogy a jogszabály ösztönzi a házak eladását. Élni fogunk ezzel a lehetőséggel, mert minden eladott házzal csökkennek feladataink és gondjaink. Szerencsére Zuglóban elég sok néhány lakásos, jelenleg tanácsi kezelésben lévő bérlemény van. Segíthet az is, ha a nehézségekről mindig őszintén tájékoztatjuk a bérlőket. Idejében el kell oszlatni egy tévhitet: a lakbéremeléstől senki ne várja az ingatlankezelői munka színvonalának javulását, mert a felemelt lakbérek nem a mi bevételeinket növelik, hanem a költségvetés terheit csökkentik. A várt és joggal remélt színvonal-emelkedést tehát csak munkánk szervezettségével érhetjük el. Ányos Lajost hallgatom: — A munkavégzés színvonalának javulásában fontos szerepet szánunk a vállalat és a házkezelőségek társadalmi kapcsolatainak. Tervezzük, hogy minden házkezelőség mellé — lakóbizottsági tagokból — társadalmi házkezelőségeket szervezünk. Ennek tagjai, a társadalmi szervekhez hasonlóan, beleszólhatnak elképzeléseinkbe. Tudjuk ugyanis, hogy a bérlők egyetértése nélkül nehéz a lakosság megelégedésére dolgozni. Azoknak a feladatoknak a megoldására, melyekkel a lakosság is egyetért, könnyebben tudunk társadalmi munkát szervezni. Ennek jelentőségét pedig a jövőben sem lehet alábecsülni. Szeitz László kirendeltségvezető: — Fontos volna, hogy a bérlők a tulajdonosok gondosságával kezeljék bérleményüket. Egy-egy házfelügyelői feladat elvégzésére rövidesen szerződést kötünk egy-egy bérlővel. Az elvégzett munka fejében csökkentjük vagy teljesen elengedjük lakbérüket. Azt is tervezzük, hogy egyik-másik bérlővel szerződést kötünk a házban adódó karbantartási feladatokra, és a végzett munka ellenértékét, kívánság szerint, kifizetjük vagy annyival csökkentjük az illető lakbérét. A zárszó Pelyva Györgyöt, a XIV. kerületi Tanács elnökhelyettesét illeti: — A kerületben a felújítandó házak aránya megegyezik az újonnan átadott épületekével, ez érzékelteti az ingatlankezelés feladatait. Erre az évre jelentősen enyhültek a korábban kínzó kapacitásgondok. Ez a tény is reménykedésre ad okot. Amellett, hogy keressük leányvállalat alapításának lehetőségét, a felújítási munkákra szerződést kötöttünk állami vállalattal, építőipari szövetkezettel és megbízható tsz-melléküzemágakkal is. Évente 6—700 lakást újítunk fel. De a kerületben 35 ezer lakás van. Csodákat természetesen nem várhatunk. Ezután társadalmi vitára bocsátjuk a felújítandó épületek listáját. Azt akarjuk, hogy ne csupán a társadalmi szervek aktivistái, hanem a lakosság is szóljon bele a kerület arculatának formálásába. Javítanunk kell a vállalat és a tanács társadalmi kapcsolatait is. A lakóbizottságokkal évekkel ezelőtt együttműködési megállapodást írtunk alá, ezt elő kell venni, aztán megtartani az abban foglaltakat. A házkezelőségek nehezen tudnak a lakóbizottságok segítsége nélkül a lakosság megelégedésére dolgozni. Jobb kapcsolatokkal lehetőséget teremtünk a társadalmi ellenőrzésre is. Számítunk tehát a lakosság alkotó közreműködésére. Mindent megteszünk azért, hogy a házkezelőségek élére vezetésre alkalmas emberek kerüljenek. Pályázatot hirdettünk ezekre a tisztségekre. Az értékelésnél nemcsak a szakmai felkészültséget, hanem a vezetői képességeket is figyelembe vettük. Úgy véljük, sikerült elérni, hogy a tehetséges emberek érvényesüljenek. A feladat óriási, csak rátermett emberekkel és következetes munkával tudjuk megvalósítani. * Úgy érzem, mindazt, amit hallottam, tovább kell adnom Márton Márton házfelügyelőnek, hátha sikerül elaltatnom tanúskodását. Az öreg már az ötlettől is hümmög egy sort, megtömködi pipáját, leül kedvenc sámlijára, és nekiveti hátát a radiátornak. Böngészi a kéziratot, aztán így szól: — Talán csak nem attól van úgy oda, hogy megint kitalálták a házmesterséget?! És különben is, úgy természetes, hogy rendben menjenek a dolgok. Ettől még nem kell örömtáncot lejteni. Nem így gondolja? Még most is valami frappáns válaszon gondolkodom. Bevallom, eleddig semmi sem jutott az eszembe. 9