Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Kárpáti Miklós: Beszélgetés egy kies kerületről

KÁRPÁTI MIKLÓS Beszélgetés egy kies kerületről Ha tíz embert megkérdeznék, hogy mit jelent a kies szó — a bizonytalan nyelvérzék és a szótévesztés miatt —, ezt válaszolná: kieső, távoli, messze fekvő, félreeső, kültelki. Pedig e melléknév eredendően egy táj, vidék, természeti alakulat, település — ez esetben egy kerület — üde szépségét, vonzó fekvését, gyönyörködtető voltát fejezi ki. Aki valamelyest ismeri a XVI. kerületet, tanú lehet arra, hogy a kies szót ma már csakis eredeti értelmében lehet a városrész jelzőjeként használni. Előkelő helyzetben vannak némely tekintetben egyes kerületek: egyetlen névvel megjelölhetők. A Belváros azonos az V., a Ferencváros a IX., az Erzsébetváros a VII. kerülettel. A XVI. kerület lakója ezzel szemben csak öt helynévvel tudja megjelölni szűkebb hazáját: Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Árpádföld. Ennek az öt községnek az egyesítéséből született meg 1950. január 1-én a főváros XVI. kerülete. Beláthatalan végű helyi vita, baj, torzsalkodás forrása lenne, ha ilyen történelmi múlt után talajra találna ezen a vidéken a primus inter pares szemlélete. Mégis érdemes legalább egy próbát tenni, hátha létezik első az egyenlők között. Tódika László, a XVI. kerületi Tanács elnöke hamar partner a némi képzeletet igénylő játékhoz. — Ha egy varázspálcával, egy' takaros kis családi házat — ez ugyanis az 1955 óta a kerületben élő, jelenleg egy lakótelepi, négyemeletes bérházban lakó elnök beteljesületlen vágya — a vidék tetszés szerinti pontjára bűvészkedhetnénk, hová kívánná? — Mindegy volna, egyformán kedves számomra a kerület minden négyzetmétere, pedig négyzetkilométerből is majd harmincnégyet mondhatunk magunkénak. Megmenekültünkamammut lakótelepektől, a fővárosnak ezt a fertályát inkább a meghitt, családias, csendes utcácskák jellemzik. Nincs sok közterünk, mégis, aki ezen a vidéken jár, az az érzése, mintha az egész kerület egy nagy park lenne. Lakótelepeinkről is elmondhatjuk, hogy emberléptékűek. Ez talán kerületünk egyik legnagyobb vonzereje. — Eszerint mindenki felhőtlen boldogságban él a családi házakban? — No, erről szó sincs. De hogy árnyaltabb képet kapjon a kerület életéről, néhány évtizednyit vissza kell kanyarodnunk a múltba. Az öt község egyesítésekor Budapestnek nem a leggazdagabb, közművekkel, intézményekkel gyöngén ellátott városrésze kapott kerületi státust. A vízhálózat 1950 előtt alig érte el a 30 kilométert, rossz kutak ivóvize betegítette az itt lakókat. Akkoriban elsőrendű várospolitikai kérdés volt, hogy egészséges ivóvízhez juttassuk a háztartásokat, otthonokat. Ma a vízvezeték-hálózat hossza csaknem 280 kilométer, és ez azt jelenti, hogy a lakások 95 százalékában csapból folyik a víz. Az egy híján tíz esztendő alatt, amióta tanácselnökként dolgozom itt, sohasem amiatt fájt a fejünk, hogy mire költsük a fejlesztésekre szánt pénzt. Mindig hiányoztak a forintok, még az oly alapvető beruházásokhoz is, mint a vízvezeték-építés. — Akkor miként gazdálkodták ki az ivóvízre valót? — Erről a lóvasút jut eszembe. Egy lelkes helytörténészünk nemrég adta közre helyi kiadványunkban, a Corvin Hírnökben a rákosszentmihályi lóvasút történetét. E tanulmányban olvastam, hogy az 1890-es évek elején néhány itteni, jómódú telepes részvénytársaságot alapított a cinkotai HÉV megépítésére. A szükséges berendezéseket olcsón megvásárolták a villamosítás révén akkor feleslegessé váló fővárosi lóvasúttól. A ló vontatta HÉV vasúti pályatestét a lakosság széles körű társadalmi munkával építette meg. Meg is indult a forgalom már 1895-ben, igaz, egyetlen sínpáron. Van tehát valamiféle hagyománya a kerületben a társadalmi munkának. A „vízfakasztáshoz" is erre számítottunk. Az itt lakók társadalmi munkában ásták ki az árkokat, s aki nem fogott csákányt, ásót, lapátot, megváltotta pénzben. 4