Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Kopré József: Terézkével a búcsúban

golyóscsapágyakat. A kapu alól nyers és cserzett bőrök illata libbent ki a térre. Azok a régi akácfák sincsenek már a téren, amelyekről akácnyílás idején olyan bódító illatokat lengetett szét a szél. Jó volt ott ülni a padon, hallgatni a Zeneakadémia nyitott ablakain kiszűrődő dallamokat, Bach-, Händel-, Schumann-, Mozart-muzsikát. A hegedűk, klarinétok, dübörgő üstdobok hangját. Azokat hallgattam én, várakozásom közben megbabonázva. Mert belülről az épületet akkor még nem láttam, de elhatároztam, hogy egyszer elviszem oda Terézkét, mert odabenn valami csodálatos lehet.. . A búcsú előestéjén már megérkeztek a térre az árusok. Cipekedtek ponyvákkal, csomagokkal, lécekkel, rudakkal, deszkákkal, nagy vas ácskapcsokkal. Állítgatták a földbe a tartóoszlopokat a körhintának — mi ringlíspilnek hívtuk gyerekkorunkban odahaza! —, hogy reggelre, a búcsú napjára minden a helyén legyen. A körhintás vastag dobozfedélre — Schmoll-paszta felirat volt rajta! — véste nagy kék ácsceruzával, hogy „A lökdösődés menet közben hatóságilag tilos!" Kötelek kerítették be éjszakára az áruhalmokat. Rossz zsákok, ponyvák között, nyakig beburkolózva alkalmi éjjeliőrök, portékaőrzők torokkaparó, keserű pipadohány füstjét pöfögtették az éjszakába. Ezt láttam este, aztán reggel korán, elsőnek érkezve, odaléptem a körhíntáshoz, hogy mire Terézke megérkezik, forduljak egyetkettőt; szerezzek néhány krajcárt, hogy legalább egy festett fakanalat vehessek Terézkének a búcsúban emlékképpen. Mert festett fakanál az sok volt, és az volt a legolcsóbb. A fakanalak különös színfoltjai voltak az akkori budapesti búcsúknak. Elmaradhatatlan jelképei. Némelyikre rá volt pingálva, minden betű más-más színnel, hogy „Boldog leszel — Ha feleségül veszel!" Vagy: „Adj egy csókot tubicám — Piros arcod puszilnám!" S hogy az S-betű fordítva volt odavésve, ki törődött azzal ? Én se törődtem vele. Különben is, ezek a rigmusok engem nem nagyon érdekeltek. Ha rám bízzák, különbeket írok, de hol voltam én akkor az íróskodástól ? Ha meg is jelent egy-egy versem Az Újságban, a Népszavában vagy Lestyán Sándor bátyám jóvoltából, a Friss Üjság színes, rajzos címoldalán, ezekre kevesen figyeltek oda. Legfeljebb a Tolnai Világlapjánál Simi bácsi — teljes nevén Tolnai Simon szerkesztő, laptulajdonos! —, aki csak másodközléseket fogadott el mindenkitől. Ezekért zacskóból fizetett öt-öt pengőt. Ha volt éppen akkor a maszatos vászonzacskójában öt pengő! De az határozott kikötése volt, hogy csak már megjelent verset, tárcát fogadott el közlésre, az eredeti lappéldányt ott kellett néki hagyni biztosítékul. De nem is a fakanálrigmusok voltak az érdekesek. Maguk a fakanalak! Azokkal sétálgatni lehetett, beletűzve a szivarzsebbe, s néha oda-odacsapva valamelyik ringó farú, bőszoknyás lányra. Akik nyelvüket öltögették ránk, incselkedtek velünk, csipiszt mutatva, hogy nem is fájt az ütés, fölfogta a sok szoknya! De nekünk a fakanalakkal sétálóknak az volt az érzésünk, na most jól odasóztunk nekik.. . Jogosan kérné tőlem számon a mai olvasó, ha nem mondanám el — ha csak részletekben is —, mi minden volt ezekben a búcsúkban. Ma már, annyi idő távolából szinte felsorolni is lehetetlen mindent. Jó szórakozás volt egy üyen búcsú, az bizonyos. Kellemes vasárnap délelőtti időtöltés, csatangolás a cifra sátorok között, cselédlányok, kimenős szakácsnék és bejárónők, szabadnapos katonák hangos zsivajgása töltötte be a teret. Na és az ismerkedések? Szerelmek, barátságok kötődtek, kapualjakban lopott csókok, jövőt építő ábrándozások, ásó-kapa fogadalmak, álmodozások. De kár, hogy ilyen búcsúk ma már nincsenek. Egy-egy nyalóka feledtette az éhséget. A süvegcukortól ragacsos lett a tenyér. A medvecukor, beáztatva orvosságos üvegbe, lekötve gyolccsal Terézke által, üdítő ital volt, barna habos, csókédességgel vetélkedő. Üde, kellemes ízét még most is érzem a számban. A mézeskalácsosok baba-, huszárfigurái, apró tükrei az apró szíveknek, ahogy a napfényben megvillantak. És a bilétát húzó Alfréd, a papagáj, ahogy a Schmoll-pasztás dobozból kopott, barna csőrével kihúzta kinekkinek a szerencséjét! Lánynak férjhezmenést, fiúknak nősülést jósolva. Aztán a fehér, csúcsos süvegű törökmézárus, ahogy fújta: „Idenézz, itt a finom törökméz!" És a fölfújt luftballonok, papírsárkányok, színes szalagok füzére, ahogy rátekeredett az öreg akácfa ágaira. Reklámtáblák, poháralátétek, ahogy hirdették a Haggenmacher- meg a Dréhersört. Kalendáriumárusok, valódi ponyván a földre kiterítve árusították Casanova pikáns történeteit, javas és jósfüves füzeteket, a Friss Újság Regénytár sárga köteteit és más olcsó szerelmes történeteket, Leleszi Béla, Szegedi Pista bácsi, Szana Tamás, még Tersánszky J. Jenő is — ponyván! A sarkon meg a Wágner söröző sátra alatt a habzó sört kortyoló vendégsereg, bentről cigányzene, a „Lehullott a rezgő nyárfa" vagy a „Gyere velem vadvirágot szedni" dallama szűrődött ki az utcára, az akkori Andrássy útra — ma Népköztársaság útja —, a muzsikára vágyó, andalgó szerelmesek, bámészkodók nagy gyönyörűségére... A mai írók Könyvesboltja helyén állt egykor a Japán Kávéház. Idejárt József Attila is néha, Fejtő Ferenc, Németh Andor, itt üldögélt a hatalmas üvegablakok mögött egyedül Szép Ernő, Nagy Lajos és sokan mások. Nagy Lajos — Lajos bácsi! — sokszor merengett itt az ablak mögött egy pohár tiszta víz mellett. Az ablak mögül figyelte a zajló utcát, a járókelőket szelíd, szép álmos szemekkel. Talán éppen antikváriuma gondjait forgatta magában, mert az is itt állt nem messze, a Nagymező utcában, egy földszintes kis házban. Néhány lépcső vezetett föl a csilingelő ajtó felé — most a Rátkay Klub van a ház helyén. A függöny mögül előcsoszogott, rátette tenyerét a könyvek gerincére, és maga csodálkozott a legjobban, hogy valaki rányitotta az ajtót... Volt ideje Nagy Lajosnak itt a kávéházban elmélkedni, nagy néha sakkozni, mert írásainak abban az időben nemigen volt keletje. Terézkével körbejártuk a teret, olykor letelepedtünk egy padra, fogtuk egymás kezét, ha már elfáradtunk a keringésben. Nehezen hagytuk ott a padot, mert azokat már jó előre kibérelték maguknak éjszakára ott alvók. Azok a régi padok rólam is mesélhetnének, ha még megvolnának. Mert én is aludtam itt, nem is egyszer, fejem alatt néhány könyv volt a párna, amit összekötözve mindig magammal hordtam. Ezekből tanulgattam a szép kifejezéseket, itt magoltam be egy ócska, kopott Burián-könyvből a perfektum-töveket, magánvizsgára készülődve... Ma, ha ilyen tereken át visz az utam — de sok van ilyen Budapesten! — eszembe jut József Attila egyik versének néhány sora: „Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem/S háltak az utcán. Rám csapott,/amiből eszméletem, nyelvem/származik, s táplálkozni fog..." Mert való igaz, háltak az utcán! Azokon a padokon is háltak, főleg kilakoltatottak, akik a háziuraknak nem tudták kifizetni a lakbért, és a háziúr hatósági segédlettel kirámoltatta őket az utcára. Ott tornyosult minden motyójuk a kapu alatt vagy kint a járdán; rongyos, foltozott dunyhák, csíkos, szakadt terítők, fazekak, kopott gyermekkocsik, maszatos, síró-rívó kölykeik... Aztán az út innét legtöbbször a köztemetőbe vezetett; hírül adták a korabeli lapok, a Friss Újság első oldalas szalag-címbetűs drámai tudósításai. Végső okként lúgkőivást vagy önakasztást jelöltek meg, mai terminológiával: „a szerencsétlen önkezével vetett véget életének." Hányszor szerepelt a híradásokban a Ferenc József-híd — ma Szabadság-híd — turulmadara, ahonnét, ha lehozták a tűzoltók az öngyilkosjelöltet — megmenekült. S ha nem, a Duna hullámsírja lett a temetője, s a végső nyughelye Mohács vagy Titel. Akiben pedig pislogott némi remény, az igyekezett a kispesti erdő felé, ahol földbevájt viskóban húzta meg magát, s csak a füstölgő, rossz, a bokrok közül kikandikáló kályhacső jelezte, hogy itt emberek élnek. Emberek, keserű sorsú, kilakoltatott szegények, akiknek ez volt a végső menedék. Vagy a Valéria-, az Auguszta-telep, ahol kátránypapírral bevont deszkakalyibák sorakoztak szabályos utcákat formálva, s a hevenyészett budikra rátekeredett a folyondár... Innét indultak el aztán bádogedényeikkel, kimustrált világháborús csajkákkal a Teleki térre vagy a Bárczy, Szendy polgármester által felállított ingyenkonyhákhoz sorba állni egyegy tányér híg levesért, főzelékért... Körbejártuk a teret Terézkével, csatangoltunk a környező utcákban, tervezgetve jövőt, szőve álmot, hogy majdan, ha megérjük, mesélni tudjunk róla. Nem tudom, Terézke él-e még? Ha él, bizonyára már ő is nagyanya, s ha tudnám, hol lakik, a nemrég váltott nyugdíjas bérletemmel fölkeresném. Hogy megsimogassam szőkéből fehérre vált haját, megcsókoljam lúgos-mosogatólé-marta keze fejét. Valamikor szerelmesen simogató ujjait, az életmentő kezet, hogy emlékezzünk az ifjúságra. Az ifjúságra, a szerelemre, a híres, ma már csak emlékeinkben élő búcsúkra, ízekre, illatokra. Ami annyi idő után is itt leng körülöttem. Csak az öregséggel nem tudok mit kezdeni! Te is így vagy vele, Terézke? 23