Budapest, 1983. (21. évfolyam)

5. szám május - Hollós László: A császár kegyelméből — Ferencváros

A Ferencvárosi Művelődési Klubban szállító kamion: ketrec, ketrec alatt. Más lett ez a kerület, megváltozott itt az élet. Hol vannak már a régi kávéházak, a zsúrok, az asztaltársaságok ?! „Tempora mutantur..." Mi már megbékélt nyugdíjasok vagyunk. Fölülről szemléljük a körülöttünk zajló eseményeket. A dixielandtől a Dzsumbujig A Kálvin tér és a Ráday utca sarkán klaszszicizáló emeletes műemlék épület. Ebben az 1816-ban épített házban kapott helyet valamikor a Két Arany Oroszlán fogadó. A fogadó azóta megszűnt, de íves kapuján a kissé elhanyagolt udvarba lépve a hangulat a régi— Szeretnénk megszerezni az épületet. Udvarában, mint egykor a Károlyi-kertben, koncerteket lehetne rendezni — mondja Baráth László, a kerület művelődési intézeteinek igazgatója. — A Ferencváros közművelődési ellátottsága szerintem nagyon jó. Igaz, hogy eléggé szétszórtan, de szinte minden nagyobb lakóterületen van valamilyen fontosabb művelődési objektum. A kerületben hat könyvtár, négy filmszínház és több klubház található. A Centenáriumi Ifjúsági Klub a fővárosi diákszínjátszók bázisa, úttörőházunk az egyik legszebb Budapesten. Itt van a jelenleg fejlesztés alatt álló Iparművészeti Múzeum, a Pincetárlat, a Malommúzeum és a jelentős kultúrtörténeti értékeket őrző Ráday-gyűjtemény. Viszont nincs színházunk és legnagyobb fájdalmunkra, művelődési központunk. De hála a kitűnő közlekedésnek, a legkülső részekből is tizenöt-húsz perc alatt megközelíthető a Belváros. A Ferencvárosban a tradíciós munkás-művelődési szokások jellemzők. Sajnos, kevés a népművelő, így éppen ezt tudjuk a legnehezebben segíteni. A fővárosban a mi kerületünkben a legolcsóbbak a nyelvtanfolyamok. Itt az emberek meggondolják, hogy mire költsék pénzüket. Errefelé nem dívik a sznobizmus. A Török Pál utcai Kosztolányi Dezső Művelődési Otthonban tizenhat éve működik megszakítás nélkül a Benkó Dixieland Band klub. Magyarország legrégibb és egyik legszínvonalasabb állandó klubja. Szeptembertől májusig, szerda esténként a családias, hangulatos kisteremben a négyéves gyerektől a nyolcvanéves aggastyánig a legkülönbözőbb korosztályok zsúfolódnak össze. Egymás hegyén-hátán állva, székeken vagy a földön ülve kétszáz-kétszázötvenen hallgatják a dixilandet. Benkó Sándor, vagy ahogy sokan hívják: „Dixi tanár úr", szívesen gondol vissza a régi időkre. — A zenekar története a IX. kerülethez kapcsolódik. Amikor 1957-ben megalakultunk, a mai Kosztolányi Művelődési Otthonban kaptunk először fellépési lehetőséget. De játszottunk a Csokoládégyárban, húsipari üzemekben és még sok más ipari vállalatnál. Emlékszem, a bélgyárba például félve Bauer Gábor, a művelődési klub vezetője mentünk. Olyan egyszerű munkásemberek előtt kellett játszanunk, akik nemigen találkoztak még ilyen zenével. Mégis nagy sikerünk volt. Persze, ez elsősorban ennek a nyílt, őszinte műfajnak köszönhető. A New Orleans-i jazz, a dixieland a legegyszerűbb néger munkások körében alakult ki, ezért a mai munkásoktól sem lehet idegen. Eleinte nem kaptunk működési engedélyt, évekig ingyen játszottunk. Az állami támogatást tekintve e műfaj ma is az utolsó helyen áll. Úgy látszik, a nemzetközi siker és hírnév kevés az üdvösséghez. — A klubban gyakorlatilag ingyen játszunk, csak hangszerjavítási hozzájárulást és persze próbalehetőséget kapunk. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor a kerület javaslatára Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesültem. Ez is bizonyította, hogy értékelik a munkánkat. Talán a környezetnek és a zenének együttesen köszönhető, hogy nálunk ilyen családias a légkör. A tizenhat év alatt nem volt rendbontás. A szülők nyugodtan engedik ide gyermekeiket, tudják, semmi bajuk nem lesz. Mint kívülálló azt hiszem, a ferencvárosiak nagyon kötődnek kerületükhöz, mintha külön városnak tekintenék. S úgy érzem, bennünket is szeretnek, sőt, büszkék ránk. Sokan mondták már: örülünk, hogy idetartoztok. A külső Ferencvárosban, az Illatos út, Gubacsi út, Kén utca környékén járok. Egyik gyár következik a másik után, az egyhangú szürkeséget itt-ott lakóépületek törik meg. Ez már valóban a város „érdes része". Mielőtt belépnék a Ferencvárosi Művelődési Klub épületébe, amelynek földszintje önkiszolgáló közért (ja, a gyárak kevés helyet hagytak!), átsétálok a szemközti Illatos úti lakótelepre, ismertebb nevén, a Dzsumbujba. A három körfolyosós ikerbérkaszárnya négyszázhuszonnégy szoba-konyhás lakásában kb. másfél ezren élnek. A postaládák piszkosak, rongáltak, nincs rajtuk név. Benézek az egyik 7 Páva utca 32/b. Trautmann Tibor felvételei