Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Császár Nagy László: Az igénylők és a jogszabály

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Az igénylők és a jogszabály A körfolyosó nem akar véget érni. Vlár harmadszor böngészem végig a fémlapokra és keménypapírokra írt névtáblákat, de F.-né nevét nem találom. Már-már lemondok arról, hogy sikerül valami közelebbit megtudnom egy asszonyról, aki az idén mindössze két ponttal maradt el attól, hogy neve felkerüljön a lakáshoz jutók névjegyzékére. Egyszer csak felpattan az egyik ajtó, és szemrevaló menyecske rivall rám: — Maga meg mit keres ?! Hebegném zavartan jövetelem célját, de ő ezt a nevet nein hallotta, pedig mióta ebben a pesti bérházban él, már legalább húsz falinaptárt hajítottak a szemétkosárba. — Ha élt itt valaha is ilyen nevű asszony — nyugtat és ellenőriz, miközben végigringatja magát a folyosón —, rögtön kiderül, mert átellenben a szomszédasszony mindent tud a házról. Az idős asszonynál már csengetni se kell, mert ahogy kétszemélyes seregként masírozunk, sorra nyílnak ki az ajtók, és sereglenek körénk az aszszonyok. A kör bezárult. Többen Ízlelgetik F.-né nevét, mígnem egyi-Kük homlokára csap: — Megvan! Maga a Jolánkát keresi! Miért nem így kezdte? Megtudom, hogy Jolánka a házmesterlakás melletti mosókonyhában él, legalábbis papíron. Mert a házban legalább két éve nem látta senki. Mióta a falak megpenészedtek, fia ad otthont neki. Nógatnak, menjek csak nyugodtan a házmesterékhez, ők ugyanis felhatalmazást kaptak, hogy Jolánka gondjairól tájékoztassák az illetékeseket. Megnyugtat, hogy hirtelen az illetékesek rangjára emelkedtem. De a házmesterlakásnál így is hiába csengetek. — A házmesterné dolgozik — rikolt egy hang a moccantalan aszszonykoszorúból —-, de a mestert megtalálja a szemközti borozóban. Az asztalra könyököl — így adják meg a derék mester különleges ismertetőjelét. Miközben téblábolok a tejfelszeríí füstben, ketten is fülembe üvöltik, nogy száz forintnak ötven a fele, a sarokban meg azt gajdolják, hogy káka tövén költ a ruca. Csak egyetlen ember könyököl. Helyben vagyunk. Már mondom is, miért keresem. Kétszer is. — A fenébe is — ingatja fejét egy ideig —, megtréfált ez a néhánykorty. Az öregasszony lakása érdekli ? Igen; fel vagyok hatalmazva. A hatóságtól jött az elvtárs ? Nem ? Akkor meg mit okvetetlenkedik. Köll a lakás, és kész, érje be ennyivel. Aztán a nagyobb nyomaték kedvéért megismétli, majd húz egy jókorát, és rendel még két decit. Nem jutottam messzire. Amíg a szomszéd utcáig érek, van időm töprengeni a fővárosi lakásgondokról meg a szükséglakásban élőkről. Felidézek néhány történetet a 20—30 négyzetméteren élő nyolc—tíz, olykor még több tagú családokról. Mert míg e riportra készültem, jó néhány történettel elláttak. Ki felháborodva, ki iróniával beszélt kamaszkorú gyerekekről, akik fürdőkádat még csak az üzletek kirakatában láttak. Hallottam (hát továbbadom) egy anya panaszát, aki — miután jó néhányan megfertőződtek — nem meri kiengedni tízéves lányát a közös vécére. Beszélhetnék szociográfusok és szépírók tollára kívánkozó hiábavaló erőfeszítésekről, vélhetően örökre megoldatlan lakásgondokról, a kényszerű összezártság miatt vibráló feszültségről, szétpattant szerelmekről. Az esetek azonban csak statisztikai számokban zsúfolódnak össze. A számok mögött meghúzódó sorsokról még keveset tudunk. Jószerivel csak annyit, amennyit a pontszámok árulnak el róluk. Etelkáról, a lányanyáról például csak azt, hogy néhány ponttal maradt a jogos remény alatt. De helyette is csak a cédulát találom szükséglakásának ajtaján, mely szerint anyjánál lehet őt megtalálni. A cédula szerint a címet csupán a szomszéd ismeri, ő azonban titoktisztelő ember. Még ajtót se nyit. Az üvegen át tátogunk, nem értjük egymás szavát. Egy házbéli borostásképű ifjonc viszont lebeszél a további keresésről, mert, mint mondja, a lányanya kötetlen munkaidőben dolgozik, és ki tudja, melyik presszóba vagy térre szólítja ősi mestersége. Jólértesültségére vigyorog egy sort, aztán magamra hagy Palásti Istvánné, a IX. kerületi Tanács lakásosztályának vezetője félfogadást tart. Ajtaja előtt legalább húszan tolongnak. A földön eltaposott, félig szítt csikkek. Néhányan sorukat hagyva idegesen toporognak, nem áll helyükre senki, mert itt illik sort tartani. Amikor soron kívül kopogok, majdnem meglincselnek. — Szégyellje magát — ez a legkevesebb, amit elkönyvelhetek iparkodásomért Amint az osztályvezető arcára nézek, magam se akarom hinni, hogy tucatnyi esztendeje — előzőleg két és fél évig osztályvezető-helyettesként — állja az igénylők — zömmel jogos — rohamát. Gyorsan engedélyt kér felettesétől, hogy lejegyezhessem a fogadónap tapasztalatait. Az engedélyt megkapom. Akár kezdhetjük is. M. úr egy különös történetből adódó sérelmére keres orvoslást. 1946-tól 1978-ig társbérletben élt családjával és édesanyjával egy háromszobás lakásban Az anya úgy vélte, megpróbálja még egyszer meglelni boldogságát. Tisztessége nem engedte, hogy amikor nem ott lakik, korábbi lakhelyén legyen bejelentve. A társbérleti jogviszony megszűnt, fia jogosultságát pedig meghaladta a lakás, amelyben mindössze hárman maradtak. Ekkor következett be a váratlan fordulat: az anya házassága néhány hónap után zátonyra futott, így visszaköltözött korábban is használt szobájába. Csakhogy társbérlő már nem lehetett, azóta családtagként él korábbi bérleményében. A galibát az okozza, hogy néhány hónapos távolléte alatt tanácsi határozat állapította meg, hogy fiának el kell költözni a lakásból. M. úr most aztán dohoghat: — Értse meg, asszonyom — fakad ki indulatosan —, nincs nálunk semmi változás! Ott akarunk maradni, ahol eddig is éltünk, békességben. Ez csak maguknak ügy. Amikor anyám visszaköltözött, a maga elődjét kértem, hogy állítsák vissza az eredeti állapotot. Az akkori osztályvezető arra biztatott, hogy írjak egy kérvényt. Ezt azonnal megírtam, és mivel négy éve nem válaszoltak, azt hittem, minden rendben van. IKV-engedéllyel 250 ezer forintot költöttünk a lakásra. Erre a múlt év decemberében jött maguktól egy ember, hogy kérésünket nem méltányolták. Legalább írtak volna! Mert szerintem ez így nem igazságos! Értsék meg, mi együtt és ott akarunk maradni. Ha nem lehet, miért beszélnek annyit több nemzedék együttéléséről ? A határozat azonban határozat. — Az 1978-as határozat jogerős — feleli az osztályvezető —, felülvizsgálatra nincs lehetőség. így írja elő a jogszabály. És a jog mindenkire kötelező. Az élet azonban sokszínűbb, mint a szabály... M. úr háborog, bár igyekszik leplezni indulatát. Úgy látszik, a jog és az élet ezúttal elkerülte egymást. . . Fiatal házaspár robban be, majdhogynem az ajtó tokját is hozzák magukkal: — Elvtársnő — zendít rá a férfi —, minket maguk becsaptak! Nekünk már régen címet ígértek, sürgették, hogy hozzak kereseti kimutatást. De a címről elfeledkeztek. Hiába biztat, hogy rajta vagyunk az idei listán és a jövő év márciusáig költözhetünk, maguk csak hitegetik az embert. A lakást meg azok kapják, akik jól megkenik a kereket... Már az anyám is röhög rajtunk, hogy azok, akik három éve adtak be igénylést, új lakásban élnek, mi pedig egy kis lyukban marjuk egymást a szüleimmel. A maga elődje szó szerint így mondta: ide figyeljen, T. elvtárs, legyen nyugodt, megoldjuk a lakásgondját. Csak egy kis türelmet kérünk. Az bizony tizenegy év alatt elfogyott. Becsaptak engem is, mást is. Miközben azzal dicsekszenek, hogy évente hány lakás épült, nekünk egy se jut. Aztán csodálkoznak, ha az ügyfél nem hisz a tanácsnak. Nem jutunk semmire, szerettünk volna még egy gyereket, de hová szüljön az asszony, ezt mondja meg az elvtársnő! Erre már nem felel ugye? De minek is beszélek, magához se jövünk többet, gyere anyukám. A folyosón még olyan egyszerűnek látszik minden, hiszen csak egy lakásra van szükség. És az építkezések adatai imponálóak. Csak itt, a reménykedés folyosóján derül ki, hogy az otthon álmodott habkönnyű álmok szembekerülve a tényekkel, pillanatok alatt semmivé foszlanak. Mert sokan nem látnak túl saját albérleti szobájuk zsúfoltságán, és ablak nélküli szükséglakásuk sem nyújt biztató távlatokat. És senki nem hiszi, hogy éppen őrajta nem lehet segíteni. A töprengésemet egy nyugdíjas férfi monológja szakítja félbe, aki tisztes munkáséletet élt le hármas társbérletben. És most elhozta lakásuk alaprajzát, hogy annak segítségével elmondja, amit otthon kigondolt. Feleségével úgy képzelték, hogy a lakáson testvériesen megosztoznak a nyolc főt számláló egyik családdal, még a leválasztás költségeit is magukra vállalják. Csak abban kérik a tanács segítségét, hogy a harmadik lakótársuknak — egy idős asszonynak, aki maga is szívesen elköltözne — adjanak egy szoba-konyhát. Igénylése nincs, így jó esetben is csak 5—f év múlva kerülhet rá a névjegyzékre. A szószóló nem akar mást, csak nyugalmat egy végigdolgozott élet után. 18