Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Miklóssy János: A Latabár-dinasztia

És mindig lesznek Latabárok. . . Latabár Árpád (1878—1951) szerepkörében megtestesíti mindazt, ami a mai színház- és mozilátogató emlékezetében a Latabár névhez asszociálódik: az első akrobatikus képességekkel megáldott táncoskomikus. Mintha a kor is az ilyen típusú színésztehetségeknek kedvezne! A századforduló nálunk az operett diadalmenete. Az első világháborút követő időszakban elsősorban a „vidám műfajnak" van konjunktúrája. Kiszolgálására színházak sora alakul (Király Színház, Népopera, Fővárosi Operettszínház, Fővárosi Kabaré stb.). Operettre tér át a talmivá vált népszínművek előadásába beleunt Népszínház, s ez a műfaj dominál kezdetben a Magyar Színház műsorán is. A századforduló operettje messze elmarad az Offenbach vagy a Johann Strauss képviselte szinttől. De Hervé és Planquette vagyjacobi Viktor, Lehár Ferenc és Kálmán Imre képzett, tehetséges muzsikus, az általuk komponált művek a szórakoztatózene viszonylag színvonalas formáját képviselik. Az operett hosszan tartó népszerűségét magyarázó színháztörténeti tény: egyetlen műfajként őrzi a zene-tánc-próza ősi egységét, teljes egyenrangúságát (részben ez az oka az 1950-es évek elején támadt reneszánszának is). Az újabb „Latyi" (apjától örökölt becenevén) Feld Zsigmond híres Teréz körúti gyermekszínházban, a Robinsonban kezdi pályáját. A színiakadémia elvégzése és a vidéki vándorévek után, a Király Színházban, a Balkáni hercegnő ben mutatkozik be 1910 szeptemberében. Az idősebb nemzedék és a színháztörtéáll előtérben. A külföldiek közül a franciáké a vezető szerep a németekkel szemben, a kortársak munkái mellett mindenekelőtt Moliére-é (vidéki társulataink közül ez adott elő legtöbbször Moliére-t). Színészképzés akkor még nem lévén (az országos Színészeti Tanoda csak 1864-ben nyílt meg), ez a feladat is a vidéki társulatokra hárul. Latabár ezen a téren a maximumot nyújtotta. Társulatánál olyanok voltak pályakezdők, mint például Paulay Ede, Újházi Ede, Halmy Ferenc, Együd István. A társulat országos méretű tekintélyének jele, hogy az újonnan létesült színházak jelentős bevételt biztosító első évadjai a Latabár-társulat monopóliumának számítottak. * Ha nincs Jókai Mór, nem lesz Latabár-dinasztia? Latabár Kálmán (1851—1924) emlékezéseit olvasva, ilyen érzések kerülgetik az embert. A matúra után elhatározását bejelentő fiúnak, akit szintén fiskálisnak szátak (lám, miként ismétlődnek az atyák vétkei afiakban?), csak kurtán válaszolt az apja: „Jól van, színész leszel, de — nálam." Másnap a társulat a „némaszemélyzet" (magyarán: statisztéria) létszámgyarapodásról értesült igazgatójától, és Latabár Kálmán attól fogva a „népség, katonaság" soraiban áldozhatott szenvedélyének. Jókai egyszer arra kérte a színidirektort Balatonfüreden, játszanák el a kedvéért Offenbach az időben nagy vihart kavart operettjét, a Dunanan apó és fia utazását. A Patroculost alakító színész megbetegedett, egyetlen ember tudta csupán a Latabártársulat repertoárjának valamennyi szerepét betéve: a statiszta — Kálmán. A két címszereplő — apa és fia — szerepéből következően többnyire együtt tartózkodott a színen, förgeteges tapsvihart aratva. Jókai tapsolt minden alkalommal legtovább — elsősorban Latabár Kálmánnak. Az apa nem állt útjába többé fia szándékának, mint ahogy az is hiába tiltakozott az őt követő Latabárok elhatározása ellen. Latabár Kálmán elismert vidéki társulatokban bonvivánként és operabuffóként ért el később kimagasló sikereket. A csak szűk körben ismert Latabár Dezsőt (1849— 1879), a dinasztiaalapító fivérét nem számítva, vele kezdődik a Latabárok komikum iránti elkötelezettsége. Ilyen minőségben keltette fel Paulay Edének, a Nemzeti Színház európai hírű igazgatójának a figyelmét is, aki Halmy Ferenc utódját vélte felfedezni benne. A Fővárosi Lapokból tudjuk, hogy a Latabár család újabb színész tagjának Nemzeti Színház-beli felléptét nagy érdeklődés előzte meg (1883. márc. 15-én Beaumarchais F/goröjában alakította a címszerepet). Az érdeklődés egyként szólt az évtizede elhunyt nagy hírű direktor fiának és Halmy örökösének. A kandidátus megfelelt a várakozásnak, a lapok főként „komikai élénkségét" dicsérik. A Paulay-féle nagy Nemzeti Színház megbecsült tagjaként sok kitűnő szerep megformálása fűződik nevéhez (Figaro, Liliomfi, Keszeg Andor a Vízkeresztben, csempész az Aranyemberben). Mindenekelőtt epizódszerepekben alakított nagyot. 1894-ben Farkas—Ratkó-díjjal ismerték el munkáját, és megválasztották a színiakadémia titkárává. Halmy Ferencet (1850—1883), a magyar színjátszás egyik legnagyobb egyéniségét, nem tudta feledtetni, dehát ehhez legalább akkora teljesítményre lett volna szükség, mint nevét viselő unokájának, Latabár Kálmánnak a művészete. * Kisfaludy Stróbl Zsigmond műtermében 40