Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Miklóssy János: A Latabár-dinasztia

V MIKLÓSSY JÁNOS A Latabár-dinasztia Az egyetemes színháztörténet több jeles színésznemzetséget tart nyilván a különböző nemzeteknél. Nálunk a Latabár család a legismertebb színészdinasztia. Schöpflin Aladár 1931-ben megjelent Magyar Színművészeti Lexikona kilenc Latabárt regisztrál, négy generáción keresztül voltak Thalia papjai, s azóta ím, színre lépett ifjabb Latabár Kálmán, a Fővárosi Operettszínház művésze, az ötödik generáció képviselője. A dinasztiaalapító, Latabár Endre (1812— 1873) a rátarti kiskunok földjéről, Halasról származott. Szülei: Latabár János városi tanácsos és Turóczi Krisztina vagyonos nemeskisasszony, fényes jövőt álmodtak gyermeküknek; ügyvédnek szánták, ezért középiskolába a hírneves debreceni református kollégiumba adták. Csaknem öt szemesztert tudott maga mögött a jogi fakultáson, amikor összezördült apjával, és 1832-ben beállt Kilényi Dávid éppen Debrecenben időző, jónevű színtársulatába— komédiásnak. Lépése csaknem tipikusnak tekinthető a forradalmat megelőző évtizedek Magyarországán, kor- és pályatársai közül nem egy jutott hasonló elhatározásra: Egressy Gábort, Feleky Miklóst, Molnár Györgyöt papnak, másokat jogásznak szánták szüleik. A polgári életforma igénye állította szembe az ifjú Latabárt is a nyűggé vált feudális konvenciókkal. A magyar színészet a polgárosodással párhuzamosan, vele kölcsönhatásban alakult ki, de a polgári célkitűzések mellett a nemzeti kultúra képviseletét is vállalta. A művészhajlam korán megmutatkozik Latabár személyiségében: debreceni diák korában flóta hangversenyeket ad. Mecénásai — tudását tökéletesítendő — Bécsbe akarják küldeni. Később elsőrangú zongoristaként emlegetik, de játszott hegedűn, gordonkán — és kitűnő karmester volt. Ha a színpadon nem akadt dolga, mindig ő vezényelte az igényes próbákon felkészített zenekart. ,,/VW lett volna Kilényi társulatából is, ha Latabár Endre nincs — írja Naplójába Déryné. — Azon időben, midőn Latabár föllépett, mint már nagy, értelmes muzsikai tehetség, minden apró és nagyobb város éneket akart hallani. Ugyan honnan termett A három Latabár volna elé az az ismeret, zene-értelmesség, ha Latabár nincs?" Latabár Endre 1833-tól 1838-ig volt Kilényi társulatánál másodtenorista. Sikereiről, amelyeket énekesként és operaszövegfordítóként aratott, a Honművész egyik régi számában olvashatunk (1837. máj. 13.). 1842-ben önálló társulatot alapít Kolozsvárott. Ám előbb a „minden magyar színészek nagy álmánál", az akkor még Pesti Magyar Színháznak nevezett Nemzeti Színháznál próbálkozik. Nem szerződtetik. Talán a régebbi operai tagok féltékenysége, esetleg az egyre dúló dráma-opera háború okán — tűnődik egyik méltatója, Cenner Mihály —, ma már kideríthetetlen, miért utasították el. A vidéki színészet mindenesetre sokat nyert vele. Latabár igazgatói debütálása idején vidéki színjátszásunk válságos korát éli. Nemrég létesült a Nemzeti Színház, a legjobbak — érthetően — Pestre törekednek. A vidéki városok — Kolozsvár kivételével — legfeljebb állomáshelyül szolgálnak, állandó színházat eltartani még nem tudnak. Az igazgatóvá lett Latabárról rövidesen kiderül, hogy nemcsak jeles színész, kiváló muzsikus, hanem vezetői-szervezői képességei is elsőrangúak. Társulatánál — addig nem ismert — fegyelmet tart. Legjobb pályatársaihoz hasonlóan, az ő eszményképe is a művelt, tehetséges színész, nem a kotta nélkül muzsikáló ösztönös zseni. Maga is képzett, nemzetközi szinten tájékozott színházi szakember. Gazdag, példásan válogatott könyvtárát még a Bach-korszak egyik cenzora is fölemlíti. Beszél és olvas németül, franciául, olaszul, görögül és latinul. Temérdek opera- és színműfordítása különösen a vidéki operaelőadások iránti érdeklődés felkeltésében játszanak fontos szerepet. Az idők folyamán személyes kapcsolatot épít ki külföldi színházi ügynökségekkel, híressé lett színpadi szerzőkkel.Társulata nemegyszer megelőzi a Nemzeti Színházat népszerű külföldi művek bemutatásában. 1842-ben létrehozott együttesének tagjai saját költségükön utaznak Tordára, első állomáshelyükre, ám 1850-ben már rendes havi fizetést, „fixumot" kapnak — vidéki társulatoknál ritka módon. A vándorszínészetnek fejlettebb, a maira emlékeztető formáját teremti meg. Latabár társulata nem járja Dévénytől Vaskapuig az országot, kiszolgáltatva magát az ismeretlen közönség kénye-kedvének. Az 1850-es években például a telet jobbára Győrött tölti, a nyarat Balatonfüreden, közbe-közbe kéthárom, aránylag hosszabb stációt iktat be Pécsen, Kaposváron és Szegeden. Állandóságra törekszik a társulat összetételében is. A jól bevált vezetőgarnitúrát időnként tehetséges fiatalokkal frissíti fel, de széthullani nem engedi. Műsorpolitikája is céltudatos, „Dráma és népszínmű társulatnak" nevezi együttesét plakátjain. A magyar művek közül a népszínmű (Szigligeti, Szigeti) és a társadalmi dráma (Hugó Károly, Czakó Zsigmond, Obernyik Károly) 39