Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: Látogatóban Lázár Ervinnél

TAKÁCS ZSUZSA Színhelyek Hamarább indul iskolába, külön útja van, a Főposta elé kitett piros ládák felé kerül, VIDÉK KÜLFÖLD BUDAPEST, átmegy az úttesten, lecövekel a Drogéria kirakata előtt. A kirakatban golyók kergetik egymást egy csúszdán, súlyuk megbillenti a könynyű alumínium vályút, visszaugranak, gurulnak, egymás nyomában érkeznek vissza a kiindulópontig, mint a tornaórán a gyerekek, felpattannak, egy szinttel feljebbről lehuppannak újra, ÖRÖKMOZGÓ, gondolja, amit most látok, az állítólag nincs is. Ezerkilencszáznegyvenhat májusát írják a dolgozatfüzetbe. A kézszorítás lazul, elengedi hirtelen az iskoláslány kezét a Deák Ferenc utca, mankóira támaszkodva áll az utcasarkon a Szervita-templom, de a varas, savmarta, sárga épület nincsen már sehol. Ezerkilencszáznyolcvankettő májusa van. A Petőfi Sándor utca tizenhét helyén idegen üvegépület alszik, a Posta székháza. Lebontották a régi házat, a tölgyfakapu végül engedett, beszakadt a katonák döngő ökölcsapásai alatt, szétszéledt a hálóinges kövér házmester és az izgatott lakók kupaktanácsa, a bulldózer föltépte a repedt, süllyedt aszfaltudvart, eltaposta a háború alatt, éjjeli órán elásott ezüst evőeszközkészletet, a viceházmestemé lábanyomát az udvari lakástól a sekrestyéig, hóban, esőben, olvadó melegben. Háttal álltam az üvegpalotának, a szememet félig lecsuktam, hogy ne zavarjanak meg az utcán strázsáló új parkolóóra-őrszemek, az üvegfelület engedett, a százéves ház a helyére visszaállt, kopott bőrszékeket vittek a lakók, kakukkos órát, visszaszerelték a magas rézkilincseket, a repedt vörösmárvány kockára a tenyérráncok rajzolata préselődött. Belépett a lány az udvarra. Ezerkilencszázötvenkettő volt. Pokrócba burkolózva simaarcú öregasszony ült a házmesterlakás ajtaja előtt. Köszönt neki a lány, megindult a vörösmárvány lépcsőházban, hallotta a lift surranását, megvárta, ki van benne, az angyalszőkére festett kárpitosné a két gyerekkel, bólintott, megvárta, míg lesüllyed a mélybe a lift, utánanézett. Lakásuk előtt tágas, üvegezett tér, nagy, világos kőkockák. Kettőt csönget, ez a családi csöngetés, nyílik az ajtó, a lakás hatalmas, magas előszobájába lép, baloldalt az ablaktalan, vizes személyzeti szoba, ahol a lomokat tartják, a mállófalú fürdőszoba, négykézlábra ereszkedett kád, festés helyett a falra szögezve műanyag fólia. A szobaajtó előtt szárnyaszegetten lóg a vörös, bársony drapéria. A kiégett, nyikorgó parkettán át bemegy a belső szobába, kancsal ablakok, két dívány, fehér vaságy, zongora. A nyitott ablakon át az emeletről énekszó hallatszik, oda-vissza céltalan szoprán, a nagymellű vénlány, Mimi gyakorol. „Bolond jár a házban, a volt háziúr fia." Vacsoráznak, pirítóst fokhagymával és citrompótlós teát. A lány már látta a bolondot: meg-megáll a lakások előtt, a függőfolyosó rácsán kihajol, nézi, hogy a nap szabálytalan idomot hasít ki a sárga tűzfalon, szeme föl-le jár az udvaron, megpihen a szögletben, ahova Toll Piroska kiugrott negyvenöt tavaszán, ahol azóta a KÖZÉRT ládái állnak egymásra rakva, végighúzza ujját a rozsdásodó vasrácson, rekedt kiáltást hall az udvarról, kihajol, DOKTOR ÚR!, a házmesterné nagyalakú borítékot nyújt át a lány micisapkás apjának. Hirtelen szúrós tekintetet érez hátában a bolond, felemelkedik egy konyhai függöny, kilesnek rá, forgatja a fejét, mintha keresne valakit. KIT KERES ? a szúrós tekintetű asszony rákiált, ijedtében ugrik egyet, iszkol a melléklépcső felé. VÁRJON CSAK! száll utána a hang, ereszkedik lefelé, mint pókhálón a pók, menekül a biztosabb homályba, de biztos benne, hogy nem mennek utána. Megáll a csigalépcsőn, újra hangokat hall, csorog nyakába a vakolat, döng a lépcső, bútort húzhatnak odafönt, arcába kap, hogy a ráhulló szemcséket letörölje. Aztán újra meg újra megsimítja a bőrét, a lány látta már, ilyenkor kisimul az arca, boldogság önti el, emlékszik egy simogató kézre. A lépcsőház alján, a pincelejáró vasrácsa előtt macskák tanyáznak. Újságpapírban előttük a vacsora, zsíros, véres csomók, fönnakad egy darab a korlát alján, a veres kandúr lecibálja. A Dunáról éjjel vízszagot hoz a levegő, még halak élnek a vízben, lassú túlélők a hosszú pusztulás előtt. Az éjjel közepén egy lepke ébreszti a lányt. Először azt hiszi, valaki szólította, de csönd van, a csönd nyugtalansággal van tele, akár ha valaki ülne mellette az ágyon, sóhajt, fölül a lány, a testvérei alszanak. Aztán meghallja a lepke szárnycsapását a könyvsorok között, fölkattintja az ágy rácsára csíptetett olvasólámpa kapcsolóját, a fény előcsalja a lepkét, kiül a polcra. Egyedül ők vannak ébren, nézi, ahogy a könnyű kis szerkezet megemelkedik, megbillen, lassú suhanásba kezd, billeg tőle a könyvek gerince BÍRÓ DÉZSMA DIÉTA HALÁSZATI JOG HALÁSZGYÜRÜ KITONICH PERFÜGGŐSÉG ZSUPÁN, a polc sivatag pora felkavarodik, odébblökődnek a porszemek. Az előbb a Dunáról álmodott, ficánkoló halakkal, fürdőzőkkel volt tele a víz, kisfiúk futottak hosszú klottgatyában, belevetették magukat a habokba. Érezte a víz jószágát is, annyira zsúfolt volt a perc, hogy kitehette volna a szívdobogtató látványra, MEGTELT! Fölkel óvatosan, hogy ne ébresszen föl senkit, az ablakhoz megy, a zsalut megnyitja kicsit. Úgy látszik, esett az éjjel, sötét a járda, de egy fénycsík az égen, a házuk előtt kettéváló házsorok között már azt mutatja, nem sokáig, lassan itt a hajnal. A kamaszkor vadul, hirtelen érkezik, ősszel középiskolás kollégium költözik melléjük az emeletre. A rendház szobájában esténként nyúlós, édes slágereket énekelnek a lányok. Vékony, átszellemült férfi jár a harmadik emeletre, Baitz Mária unokaöccse, Pilinszky János. Csíkos inget visel, mint későbbi könyve első oldalán. A csíkosinges férfit a nővérei etetik, Mária és a gyengeelméjű Bébi-Borbála, aki földöntúli derűvel mosolyog, ha találkozik vele a lépcsőházban. Rajongó pillantásait mosolyogva fogadja a költő. A lány régebben csatadalokat írt Petőfi modorában, vasárnap reggelenként, amíg a többiek aludtak, de mostanában nem ír semmit. A boldogság és a boldogtalanság kérdése foglalkoztatja. Álkukat ajánl magának LEGYEK SZABAD, DE MAGÁNYOS, LEGYEK HÍRES, DE SÚLYOSAN BETEG, az alkukat elfogadja és ijedten visszavonja. Adyt olvas, a szabálytalanság vonzza, és Pilinszky épp olyan, amilyennek egy költőnek lennie kell. Vékony, szenvedő arcú, sápadt. Egyedül csak a hangja furcsa, az első pillanatban, míg a hang és gazdája nem tartoznak össze, visszatetsző, magas, tetszelgő, szinte női hang. Később mássága az arc nemességét az elviselhetetlenségig élezi, a normák fölé emeli. Lázadó kamasz. Gondolataiban nem könyörületesebb, mint Raszkolnyikov, és a ház börtönévé válik, szabadulni akar. A szalmaszéken ülő simaarcú öregasszonytól, a vastag kapualjtól, a tűzfaltól, a cirádáktól, a sebhelyes, sárga falaktól el. Egy szóváltás miatt elrohan hazulról, a kapuban a költőbe ütközik, megáll egy pillanatra, köszönésében kérdés van és a visszaköszönésben felelet. IGEN, A GYEREKEKNEK EL KELL MENNIÜK OTTHONRÓL, HOGY BOLDOGOK LEGYENEK! így képzeli el a fejbólintást és a fiatalságának kijáró mosolyt. Később már tudja, hogy csak a mondat első fele igaz, de akkor már gyerekkora lebontva, költője halott, a Deák téri metróállomástól a nyolcas autóbuszig az időben megy hazafelé, ezerkilencszáznyolcvankettő van, tavasz. 23