Budapest, 1982. (20. évfolyam)
11. szám november - Marót Miklós: Régi intézmény öreg székházban
Az olvasóterem Zsúfoltság a raktárban dalomtudományok nagyobb részéről is, 35 év alatt közel ugyanannyi új kötet került a polcokra, mint a megelőző 70 év alatt. És hogy csak ennyi, az már-már aszkétikus lemondás eredménye, mert a legszorosabb értelemben vett gyűjtési területen is nagyobb az érdembeli művek kínálata a könyvpiacon, és nagyobb, számos témában, az egyetemi oktatás igénye. A fentebbiekre visszatérve, két kifejezést kell árnyaltabban fogalmazni. Szó esett a jól megépített öreg falakról. De ezek 1972-ben, a metró építésekor megsüllyedtek (kellemetlenül, de nem végzetesen), és ma már csak rokkant öreg falaknak nevezhetők. Az otthon terjeszkedésének egyszerű formája, az emeletráépítés ezért vált járhatatlan úttá. Szó esett még polcokra kerülő kötetekről; ám a legutóbbi években a polcokon már nincs hely, így inkább a raktárba „helyezett" kötetekről szólhatunk. Szálljon alá hát a könyvtár a díszpáholyból, és álljon be a színpadon azok sorába, akiknek volt ugyan otthonuk, de kinőtték, és elvándoroltak belőle? Ezt nem teheti, mert otthona, ha nem is tökéletesen, de az ő különleges feladatához épült, más célra alkalmatlan; viszont a család összes tagjának segítségével ismét lakályossá tehető. Ha a kör bezárult, eljött a tervezés kora. A tervezés szintjét pedig az anyagi lehetőségek szabják meg. Az Egyetemi Könyvtárnak hatalmas vagyona van: kincsei négy évszázad magyar oktatás-és művelődéstörténetének útját világítják be csillogásukkal. Nincs azonban annyi pénze, hogy akár csak egy kis szobácskát szerezzen magának. Az érvényes lakástörvények szerint ellátottnak számít, nem hontalannak, besorolása tehát kedvezőtlen. Büszkén kér azonban méltányos elbírálást. Szűkös hajlékába évente hatezer beiratkozott olvasót fogad be, reggeltől estig nyitva tartva több mint200 ezer kötettel szolgálja ki őket. Lebonyolítja az egyetem összes könyvtárának külföldi beszerzéseit, és tanácsaival segíti őket, tudván, hogy feladatait csak velük együtt láthatja el eredményesen. Mit kérhet hát, nem a páholyból, hanem a földszint utolsó sorából? Legalább annyi méltányosságot, amennyi a vele egy időben épült Nagykörút egyszerű bérházainak is kijut: a leromlott homlokzat és az elhasználódott szerkezeti elemek felújítását. (Ne okozzon izgalmat minden eső, hogy bírják-e a csatornák és a tetőpalák az áradatot.) Másodszor: annyi megértést, amennyit minden kereskedelmi vállalat megkap. (Pedig hol világítják ők be évszázadok történelmét, és kinek a kára, ha kérészéletű fényeik kihunynak?) Raktárakat, raktárakat és újra csak raktárakat, másfél milliónyi könyv elhelyezésére, amit nem lehet „apasztani" vagy „selejtezni", mert nem lehet elojtani a történelmi út világító lámpácskáit. Hol vannak önök helyileg? — kérdezik telefonon a kor divatos nyelvezetén. A Kárpátia mellett — válaszoljuk torz humorral. Pedig nem a Kárpátia mellett, hanem Kárpátiában vagyunk, amelynek kötelessége múltjának egyedülálló értékeit óvni és gondozni. 19