Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Marót Miklós: Régi intézmény öreg székházban

Az olvasóterem Zsúfoltság a raktárban dalomtudományok nagyobb ré­széről is, 35 év alatt közel ugyan­annyi új kötet került a polcokra, mint a megelőző 70 év alatt. És hogy csak ennyi, az már-már aszkétikus lemondás eredménye, mert a legszorosabb értelemben vett gyűjtési területen is na­gyobb az érdembeli művek kíná­lata a könyvpiacon, és nagyobb, számos témában, az egyetemi oktatás igénye. A fentebbiekre visszatérve, két kifejezést kell árnyaltabban fogalmazni. Szó esett a jól meg­épített öreg falakról. De ezek 1972-ben, a metró építésekor megsüllyedtek (kellemetlenül, de nem végzetesen), és ma már csak rokkant öreg falaknak ne­vezhetők. Az otthon terjeszke­désének egyszerű formája, az emeletráépítés ezért vált járha­tatlan úttá. Szó esett még pol­cokra kerülő kötetekről; ám a legutóbbi években a polcokon már nincs hely, így inkább a rak­tárba „helyezett" kötetekről szólhatunk. Szálljon alá hát a könyvtár a díszpáholyból, és álljon be a színpadon azok sorába, akiknek volt ugyan otthonuk, de kinőt­ték, és elvándoroltak belőle? Ezt nem teheti, mert otthona, ha nem is tökéletesen, de az ő kü­lönleges feladatához épült, más célra alkalmatlan; viszont a csa­lád összes tagjának segítségével ismét lakályossá tehető. Ha a kör bezárult, eljött a tervezés kora. A tervezés szintjét pedig az anyagi lehetőségek szabják meg. Az Egyetemi Könyvtárnak hatalmas vagyona van: kincsei négy évszázad magyar oktatás-és művelődéstörténetének útját világítják be csillogásukkal. Nincs azonban annyi pénze, hogy akár csak egy kis szobács­kát szerezzen magának. Az érvé­nyes lakástörvények szerint el­látottnak számít, nem hontalan­nak, besorolása tehát kedvezőt­len. Büszkén kér azonban mél­tányos elbírálást. Szűkös hajlékába évente hat­ezer beiratkozott olvasót fogad be, reggeltől estig nyitva tartva több mint200 ezer kötettel szol­gálja ki őket. Lebonyolítja az egyetem összes könyvtárának külföldi beszerzéseit, és taná­csaival segíti őket, tudván, hogy feladatait csak velük együtt lát­hatja el eredményesen. Mit kérhet hát, nem a páholy­ból, hanem a földszint utolsó so­rából? Legalább annyi méltá­nyosságot, amennyi a vele egy időben épült Nagykörút egysze­rű bérházainak is kijut: a lerom­lott homlokzat és az elhasználó­dott szerkezeti elemek felújítá­sát. (Ne okozzon izgalmat min­den eső, hogy bírják-e a csator­nák és a tetőpalák az áradatot.) Másodszor: annyi megértést, amennyit minden kereskedelmi vállalat megkap. (Pedig hol vilá­gítják ők be évszázadok törté­nelmét, és kinek a kára, ha ké­részéletű fényeik kihunynak?) Raktárakat, raktárakat és újra csak raktárakat, másfél milliónyi könyv elhelyezésére, amit nem lehet „apasztani" vagy „selej­tezni", mert nem lehet elojtani a történelmi út világító lámpács­káit. Hol vannak önök helyileg? — kérdezik telefonon a kor divatos nyelvezetén. A Kárpátia mellett — válaszoljuk torz humorral. Pedig nem a Kárpátia mellett, hanem Kárpátiában vagyunk, amelynek kötelessége múltjának egyedülálló értékeit óvni és gon­dozni. 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom