Budapest, 1982. (20. évfolyam)

10. szám október - Arany János 1817—1882

A^tmJáMOA 1817-1882 Emberi, művészi egész Sokáig érthetetlen volt számomra, miért s mire, hogy Arany János rövidebb verseinek többsége, címben vagy tartalomban ajánlásokkal s konkrét-személyes helyzetekkel megtűzdelt. Ezek, lírai műben, ha nem is szükségesek, de nem testidegenek, míg — érzésem szerint — epikai alkotásoktól különösen távol állnak. Találomra felütöm Összes Költeményeit, s az „alkotói válságok évei"-nek nevezett korszakokon túl is sorjáznak a címzések, megszólítások. Knócz József és László sírverse, Szemere Miklósnak, Kempelen Riza sírkövére, Tanári jubileumra, Wahl Janka emlékkönyvébe, Juliskához, Reményihez, Széchenyi emlékezete— olvasom egymás után, s hirtelen nem értem, mi az a lelkiállapot, amely a költői személyiséget efféle én-azonosításra, vagy éppen én-elkülönítésre készteti. Talán ez alkati lehet; egy kiszolgáltatottságra hajlamos emberé, aki függőségi viszonyait kimondva, igyekszik . .. mire is? Alighanem hovatartozásait kimondani. Legnagyobb költőink verseiből nyilván meg lehet konstruálni az illetők művészi, etikai, emberi alkatát. Azt hiszem, ebből nemcsak az alkotáslélektan tudománya meríthetne, hanem a „csak" olvasó ember is. Egy-egy ilyen lélek-rekonstrukció nem csökkentené nemzeti költőink hagyatékának értékét, sőt nevelne — önismeretre is, meg a művész mélyebb felfedezésére is. S arra, hogy a részletezett külvilági hatások mellett nem jó figyelmen kívül hagyni a személyiség belső világát. Ezzel összefüggő magyarázatot vélek Arany sokat emlegetett „epikusi alkatára" is. Mert bár hiszem, hogy a lírai vonások fel-felerősödhetnek az életműben, mint például az Őszikékben, gondolom, ez nem csupán egy szekunder dolog alkalmi erősbödése, hanem maga a primér jelenség. Az epikusi jelleg: távolságtartás, elidegenülés. Védekezés a frisebb, nyersebb és őszintébb megnyilvánulások ellen, amiért cserében közösségibbé varázsolja a költő a megírtat. Arany János ellen, hol epikus versei, hol lírai költeményei miatt sokan ágáltak/ágálnak. Mondják a Toldi trilógia lomhaságát, vagy éppen az 1847-es „forradalmi" versek rezonőrségét. Holott — mert a tehetség korfelismerő képessége és az alkalmazkodásé is — a két alkotói módszer egymást váltogatása, egymásba szövődése az érdekes. Azt hiszem, amint a lírikusi és epikusi alkat egészül ki a nagy költő teljes emberi, művészi egészévé, ugyanúgy teszik teljessé e kisebb verseket s személytelenebb epikai műveket az egyes konkrét ajánlások általi állásfoglalások. Géczi János Hol ostor kellene Harminckét esztendős 1849-ben. Folyamodványt ír a miniszternek: „megmaradásunk egyik föltételének s a népköltészet leghálásb feladatának tartom a népre és a hadseregre a lehető legnagyobb kiterjedésben hatni". (Félíves füzetek támogatásához kér támogatást egyébként, s úgy jár, mint Bereményi Géza novellahőse az ismétlőpuskával: nincs idő. „Nem mintha" — e szavakkal kezdődik a levél, kevés lélektannal is tudható, az kezdi így, aki maga sem bízik a sikerben.) Petőfinél a népköltészet a politikai népuralom kérdésével esik egybe. Arany János közelebbre tekint, hozzájárulása az ügyhöz gyakorlatias. Tudjuk, ikercsillagok ők, sorrendet állítani közöttük ostobaság. Ám éppen a hasonlók különbözése a legtanulságosabb — hiszen ugyanazokra a kérdésekre kínálnak másmás választ. Arany szerényebb, borúlátóbb, pátosz helyett iróniára hajlamosabb, gondolkodása tárgyhoz tapadóbb — mindeme különbözőségek közös nevezője pusztán alkati kérdés volna? Miért az elvesztett barátot siratja csupán, szinte szót sem ejtvén az elveszett szabadságról? Cenzúra? Alkat? Avagy tekintsük a pályaműveket. A Toldi s a János vitéz hősei, stílusa, nyelve, verselése stb., stb. egyformán népi ihletésű. Hasonlóság. Ám Kukorica Jancsi — győzvén — kilép a valóságos társadalomból, óriások tenyerén. A valóságos társadalomból, melynek grádicsait Toldi, maga-óriásaként, küszködve, apránként mássza meg; győz is, nem is, s a folytatásokban még majd ki- s kizuhan a királyi kegyből. Ha e két mű megfejteni való allegória volna, János a történelemben, Miklós meg ebben a bizonyos történelemben forgolódik. Petőfi, Arany érzelmük, szellemük szerint plebejus költők mindketten, de másként. Manapság úgy mondanák, Petőfi Sándor „a nép objektív érdekeit képviselte", azt az arculatot, melyet egy osztály a világtörténelmi magnéziumfényben mutat. Arany János népe ezzel szemben olyan, amilyen, előtte és utána (nem is lett belőle lobogónk). Úgy áll előttünk, amint megtörténik vele ez a történelem, amint elpuskázza utolsó lehetőségét. Harminckét éves József Attila, mikor a vaskerék alá botlik. Annyi Kölcsey, mikor megírja a Himnuszt. Arany is dolgozik, esztendőre kész a Bolond Istók első éneke, és még nagyon sokat ír ezután. Barátaim, harminckét évesek, Arany János emléke segéljen minket jövőre is, gallérba húzott nyakunkat, fejünket. Csordás Gábor Arany tanár úr, tartozom Önnek egy bocsánatkéréssel. Igazán nem nagy ügy, kár rá szót pazarolni is. Csak az a lány tud róla, aki miatt az egész történt, de eltűnt azóta ő is múltam valamelyik beomlott alagútjában. Ha fejemre olvasná, amit mondtam, már senki sem hallaná meg vádjait. Nagykőrösön történt, ahol ön tanárkodott a nehéz esztendőkben. Az én diákéveimet napfényes csavargások és illatos italok aranyozták már be; s az Ön neve kísértett cipőbolt fölött, a Gimnázium falán, a házak utcanév tábláin ... S amikor egy koranyári alkonyatban azzal a lánnyal elmerültem a Cifrakert délvidéki csöndjében ... mert zsenge udvarlóverseken járt az eszem, s féltékeny voltam Önre, mondtam volt neki: de hát, kl ez az Arany — már ez is költő? S látja, az a lány régen elment a felejtésbe, s lehet, én is elmúlok csöndesebben, mint szeretném, s nyomtalanabbul. S Ön még mindig van, trónol, s fog is trónolni odafent, tanárosan emeli ujját az időben szökni igyekvők felé. Megtudtam már — eszemmel is — kicsoda Ön, Arany tanár úr, most bocsánatkérően akarom csontkezét. Életünkben annyi gonoszságot követünk el — bár töredékét sem, mit kitervelnek ellenünk! — szomjúhozzuk mások tiszta bocsánatát. Mert mindegy már, hogy felező tizen kettes, vagy avantgarde rianás, szólnia kell a lelkiismeretnek: íródnia a versnek: Ön vizsgáztat, és én Önnél is szeretnék megfelelni, Arany költő úr! Zalán Tibor 21