Budapest, 1982. (20. évfolyam)

10. szám október - Endrődi Szabó Ernő: Meg lehet-e fejteni egy kerületet?

I ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ Meglehet-e fejteni egy kerületet? Lehet-e úgy gondolni egy kerületre, mint egy élőlényre, mint egy emberre?! Bizarr ötlet, elismerem. De mégis: meg lehet-e fejteni egy kerületet úgy, mint egy embert, mint például egy alkalmi beszélgető társat? Egyáltalán: embert meg lehet-e fejteni ? A sajátos, senkivel és senki mással össze nem téveszthető egyéni vonások nem csak az emberekre — vagy tágabban értelmezve —, nem csak az élőlényekre jellemzők. Szűkebb és tágabb pátriánk egy-egy kisebb vagy nagyobb tája, tájegysége, települése, szintúgy hordoz — még jelenünk agresszív uniformizáló törekvései, hatásai ellenére is hordozhat — valami olyat, ami öszszetéveszthetetlenül egyéni, egyedi, és jó értelembe véve az. Olyan, csakis az „ott és akkor" vonatkozásban érvényesülő jellegre, jellegzetességekre gondolok, mint például a hangulatok, ezek a rációval nehezen befogható állapotok, amelyek azonban mégis érzékelhetően megkülönböztető elemei környezetünknek. Olyan jellemvonások tehát, amelyek — képletesen szólva — kirajzolják előttünk a táj, a város vagy falu egyéniségét. S amiként az egyes ember is úgy ismerhető meg igazán, személyisége teljességében, ha a rá és csakis rá jellemző tulajdonságokat, képességeket, gesztusokat igyekszem megismerni — mert egyénisége csak így fejthető meg —, csakis ekként, ennek analógiájára ismerszik meg valamely tájegység, település „genius loci"ja is. Cinkota. Ragyogó napsütés. Rendezett utcákon, gondosan, már-már kínos gonddal rendben tartott porták előtt, javarészt új vagy nemrég fölújított házak között „bóklászik" gépkocsink. Szinte hihetetlen, hogy Budapesten járunk. Ezt az érzésemet kimondom hangosan is, és — öten ülünk a kocsiban — négy fej bólint egyszerre: igen. Mi okozza ezt az érzést? Nem a településnek a tipikus dombvidéki falvakra emlékeztető képe, szerkezete, elsősorban nem is a némely udvarról ránk bólintó gémeskút vagy az itt-ott föltünedező tornácos, nádfedeles parasztházak, hanem — igen, Nagy-Budapesten járunk — a népviselet. Az utcákon fejkendős, sokszoknyás, tarkaruhás asszonyok. Kicsit sajnálom, hogy látogatásunkat nem halasztottuk vasárnapra — mondjuk a vasárnapi szentmise idejére. Olyan színpompás, ünnepi népviseletbe öltözött lányokat, asszonyokat láthattunk volna Budapest eme csücskében, mint valami idegenforgalmi plakáton. — A „fővárosiasítás" — mondom ki a csúnya szót jó hangosan, remélve, hogy ezzel tudom a legjobban fölpiszkálni kísérőimben a heves lokálpatrióta szenvedélyeket — úgy látom, a fővárosiasítás nem sokat változtatott Cinkotán. Az a benyomásom, hogy a térképen láthatókon túl, szinte semmit. Egyik kísérőnk, Eöry Dénes — nyugdíjas cinkotai pedagógus, a XVI. kerületi helytörténeti mozgalom oszlopos tagja, kutató — alapos okfejtésbe kezd. — Két dologgal kell számolnunk — mondja — az egyik az, hogy Cinkota, amióta csak áll, mindig is mezőgazdasági település volt, és a jelek szerint még hosszú ideig az marad. — De hogy micsoda anomáliák vannak — vág közbe dr. Császár Ferenc, ugyancsak nyugdíjas pedagógus, helytörténész kutató. — Ahogyan mondom, a szó szoros értelmében: anomáliák; mert tudja, amikor „főváros lettünk", akkor a rendelkezések értelemszerűen az egész kerületben megtiltották a nagyállat-tartást. Igen ám, csakhogy egyéni engedélyek kiadhatók, és az új gazdaságpolitika szellemének megfelelően ki is adják. Most képzelheti, valaki kiköltözik egy belső kerületből, mert nyugalmat akar, mert benn megfojtja a bűz, a füst, a benzingőz és akkor tessék, a szomszédja száz sertést hizlal leadásra. — A mezőgazdasági jelleg mellett a másik meghatározó — folytatja Eöry Dénes — a történelemben lelhető meg. Cinkota ugyanis már az Árpádok korában is lakott hely volt. Erre utal besenyő eredetű neve: „szün-kata", ami magyarul „temető-vár"-at jelent. Egyik része volt a fővezéri, királyi szállásterületeket, birtokokat övező, nyilvánvalóan védelmi feladatokat ellátó besenyő gyűrűnek, amelynek feltehetően Máriabesnyő volt a középpontja. Ez a tény pedig alátámasztja azt a föltevést, hogy Cinkota a kezdetek óta zárt faluközösségként élte életét. A török kiűzése utáni újra-A senki tava település sem változtatott ezen. Két okból sem. Az egyik az volt, hogy a visszaszivárgó őslakók és az újonnan érkező magyar telepesek már zömmel protestánsok voltak, a másik pedig: a szervezett telepítés során érkező felvidéki protestánsok túlnyomó többsége viszont szlovák nemzetiségű. így az elzártság és az elzárkózás továbbra is erős, vallási és anyanyelvi gyökerekből táplálkozott, és ez épp csak napjainkban kezd oldódni valamelyest. Hallgatunk, azután kalauzunk újra megszólal: — Na, ez az, itt álljunk meg. Kiszállunk. A ház, amely előtt fékeztünk, ugyanolyan, mint bármely más, jellegtelen, otromba kockaház társa szerte az országban. Falán szürke műmárvány emléktábla szerénykedik, amelynek szövege tudtunkra adja, hogy a hagyomány szerint Petőfi Sándor többször is megfordult ezen a helyen, ahol rokonainak háza állt. Ismét Eöry Dénes beszél: — Azt írták ide, hogy „a hagyomány szerint", holott okmá-2