Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Gál Éva: Az óbudai zsinagóga

Az óbudai zsinagóga A régi Óbudából meghagyott és helyreállított „műemléki rezervátum" egyik jellegzetes épülete a Lajos utca 163. szám alatti egykori zsinagóga. A Dunának háttal álló templom klasszicista stílusban épült több mint másfél évszázaddal ezelőtt. Főhomlokzatát hat oszloppal kialakított, nagyszabású portikusz díszíti, fölötte háromszögletű oromzat. Az oldalhomlokzatok nagy felületeit is a klasszikus építészettől vett elemekkel tagolták. A tízemeletes szalagházak szomszédságában ma kicsinynek látszó épület annak idején magasan kiemelkedett a környező földszintes lakóházak közül, és a legszebb közép-európai zsinagógák közé tartozott. Egy 1852-ben megjelent pestbudai útikönyv írja: „architectural szépségére nézve, az összes ausztriai birodalomban elsőnek tartatik." A templomoknak — a régi korok talán legfontosabb középületeinek — közvetlen rendeltetésükön túl is van funkciójuk: az őket létrehozó közösség törekvéseit, eredményeit reprezentálják. 1820—21-ben, a zsinagóga építése idején, az óbudai zsidók az ország egyik legnagyobb és legtekintélyesebb hitközségét alkották. Közösségük már akkor mintegy százéves múltra tekinthetett vissza. Maga a zsinagóga a negyedik ilyen rendeltetésű épület volt ezen a helyen. Óbudán, amely 1659-től 1766-ig a Zichy család birtokában volt, a XVIII. század elejétől kezdve éltek zsidók. Ez idő tájt a magyarországi városok többsége tiltotta letelepedésüket a maga területén, így érthető, hogy többségük a nagybirtokokra húzódon, ahol kellő „védelmi pénz" (Schutzgeld) fizetése ellenében a földesurak oltalmát élvezhették. Óbudára Zichy Péter gróf „Schutzjud"jaiként kerültek. A nagybirtokosok nemcsak azért fogadták be őket szívesen, mert az általuk fizetett „védelmi pénz" a földesúri jövedelmeket gyarapította, hanem azért is, mert a főként kereskedésből élő zsidók felpezsdítették az áruforgalmat, egyebek közt a földesúr áruinak értékesítésével is. Az első óbudai zsidó, akiről a források hírt adnak, Jacob Fless, főként terménykereskedelemmel foglalkozott. Lisztet szállított a hadseregnek, részt vett a földesúr borainak értékesítésében, ezenkívül pénz- és árukölcsönöket nyújtott a hírhedt adósságcsináló Zichy Péternek (aki halálakor, 1726-ban ezer forinttal tartozott Flessnek). Később is mindig akadt Óbudának néhány jómódú, sőt, gazdag zsidó lakosa. Távolsági kereskedelemmel foglalkoztak, serfőzést, kocsmát, juhászatot, pálinkafőzést béreltek az uradalomtól. A XVIII. század utolsó harmadától kezdve pedig kékfestő és egyéb manufaktúrákat, majd gyárakat alapítónak. Többségük azonban — Óbudán ugyanúgy, mint másutt — létbizonytalanságban, még a jobbágyrendűeknél is nagyobb kiszolgáltatottságban élt, házaló kereskedéssel, kézművességgel vagy napszámosmunkával tartotta fenn magát és családját. 1737-ben az Óbudán összeírt 43 zsidó családfő közül tizenketten foglalkoztak vándorkereskedelemmel. Gyalogszerrel, a hátukon vitték faluról falura „aprólékos portékáikat" (latinul: minutia). Az összeírás a latin dorsum (hát) szóból „dorsalistáknak" nevezi őket. Hat családfő egykét lóval járta a falvakat, nyúlbőrrel, ócskavassal meg egyéb limlommal kereskedett. Heten űztek kézművesmesterséget (négy szabó, egy varga, egy üveges, egy borbély). Négyen napszámosmunkából éltek. Négyen foglalkoztak távolsági kereskedelemmel, négyen pedig vásznat, posztót és más cikkeket árusító boltot tartottak, s bizonyára a jobb módúak közé tartoztak. A fennmaradó hat családfő közt egy tanítót, egy kántort, egy saktert (rituális vágót), egy kisbírót, egy korcsmárost és egy muzsikust nevez meg az összeírás. Még fél évszázaddal később is vándorkereskedők alkották az óbudai zsidóság többségét. Az uradalmi jószágigazgató azt írta róluk: „nyáron a legtöbb zsidó különböző helyeken, vidéken és vásárokon keresi megélhetését". A XVIII. század folyamán Óbuda lakossága — a szakadatlan telepítések révén — igen gyorsan gyarapodott, mintegy meghétszereződött. A zsidó népesség az átlagnál nagyobb arányban növekedett. 1725-ben 10, 1767-ben 109, 1784-ben 285 zsidó családot írtak össze. A lélekszám ugyanezen idő alatt körülbelül 60 főről 1649 főre emelkedett. Minthogy a természetes szaporulat ez idő tájt —a járványok és egyéb közismert tényezők következtében — igen alacsony, a növekedés csaknem teljes egészében a beköltözőkből adódott. A XVIII. század első felében az Óbudán megtelepedő zsidók nagyobb része Morvaországból jött, kisebb része más magyarországi helységekből vagy Lengyel- illetve Csehországból. Az 1737-ben összeírt 43 családfő közül 24 érkezett Morvaországból, 5 Csehországból, 5 Lengyelországból, I Ausztriából, 1 Itáliából (Rómából), 6 pedig más magyarországi helyekről. Egy családfő már Óbudán született. Az egész óbudai, s ezen belül a zsidó népesség gyors növekedésének oka a helység kedvező földrajzi fekvése. Óbuda az ország természetes kereskedelmi és általában gazdasági központját alkotó Pest és a hivatalos főváros, Buda közvetlen közelében fekszik. Pest és Buda éppen a XVIII. század folyamán kezdte visszanyerni az előző évszázadokban elvesztett vezető szerepét. Pest négy országos vására (amelyek általában két-két hétig tartottak) és hetivásárai a XVIII. század derekán messze földről odavonzották a kereskedőket és a termelőket. Igen előnyös volt a főként kereskedésből élő zsidóknak a fővároshoz egészen közel fekvő Óbudán lakni — Pesten és Budán ugyanis csak napközben tartózkodhattak, ott éjszakázniuk tilos volt. E tekintetben csak II. József rendeletei hoztak változásokat. Az óbudai zsidók községi szervezete igen korán kialakult. Már 1720-ban szó esik „zsidó bíróról" (Judenrichter), aki ekkor Jacob Fless volt. A későbbiekben is általában a gazdagok közül került ki a bíró: 1727-ben például a nagykereskedő Hirschl Mandl, az 1760-as években Moyses Österreicher volt a bíró (a földesúr és a vármegye a bírón keresztül érvényesítette fennhatóságát a község fölött) A hitközség a XVIII. század első felében meglehetősen sok tisztségviselőt, illetve alkalmazottat foglalkoztatott. 1744-ben például az adót fizető 48 zsidó családfőn felül Óbudán egy rabbinust, nyolc tanítót, két kántort, két templomszolgát, egy saktert, két betegápolót és három sírásót írtak össze. Zsidó imaház — korabeli szóhasználattal „oskola", Judenschule — már 1727-ben egész bizonyosan volt Óbudán. Ebben az évben ugyanis, Zichy Ferenc, aki pert indított Zichy Péter örökségéért rokonai ellen, fegyveres embereivel rárontott Óbudára, és leromboltatta a „sidók oskoláját". Óbuda a per eredményeként özv. Zichy Péterné Bercsényi Zsuzsanna birtokában maradt, a zsidók a földesúrnő engedélyével hamarosan újjáépítették imaházukat — ahogy ezt egy 1732-ben kelt katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv hírül adja. Az óbudai zsidó községgel kötött legrégibb fennmaradt — 1732-ben kelt — szerződésben Bercsényi Zsuzsanna megengedte, hogy ugyanazon a telken, amelyet már letelepülésük óta használtak, az addiginál nagyobb templomot építsenek. A második óbudai zsinagógáról alig tudunk mást, mint hogy kerítéssel vették körül. Mellette állt a zsidó községháza (talán az első, kőből és vályogból épült imaház), kórház és valahol a közelében a mészárszék. 1765-ben, amikor Óbuda akkori birtokosa, özvegy Zichy Miklósné új szerződést kötött a zsidókkal, a régi zsinagóga már omladozott; ezért megengedte nekik, hogy ugyanezen a helyen újat építsenek. Ehhez azonban csak két évvel később fogtak hozzá, miután Óbuda — az egész grófi uradalommal együtt — a kincstár birtokába került. Az 1767—1769 közt felépült harmadik óbudai zsinagógáról valamivel többet tudunk, mint az előzőkről. Ennek ugyanis fennmaradt az építési szerződése, amelyet a hitközség Nepauer (Nöpauer) Máté budai építőmesterrel kötött. A szerződés előírta, hogy az új zsinagóga, az előzőhöz hasonlóan, jó anyagokból, kőből és márványból épüljön, s a boltozatot négy oszlop tartsa. Az építés költségeire 8200 forintot irányoztak elő. Újabb adatokat tartalmaznak a harmadik zsinagógáról az építkezés körül a hitközségen belül kitört viszállyal, továbbá a hitközség és az építőmester közti perrel kapcsolatos iratok. Az építkezést irányító Österreicher Mózest ugyanis többen, köztük Boskovics Dávid, Koppel Jeremiás és Holitscher Izsák, bepanaszolták a földesúrnál és a Magyar Kamaránál, illetve személy szerint Grassalkovich Antal kamaraelnöknél. Azzal vádolták, hogy könnyelműen bánt a hit-36 GAL EVA