Budapest, 1982. (20. évfolyam)
1. szám január - Gáspár Tibor: A főépítész jegyzetfüzetéből
mét életre kelnek a most még csendes, üres utcarészletek. Kevés olyan szép, ma is ünnepélyes helye akad a városnak, mint az Alkotmány utca és Bajcsy-Zsilinszky út sarka. Az Alkotmány utca talán többet és hívebben őrzött meg eredeti hangulatából, amelyből most — úgy látszik — valamit visszanyerni készül a Kiskörút. A három megújított útvonal háromféle. A módot, a megoldást, amellyel „új köntöst" kaptak, sem összecserélni, sem egységesíteni nem lehetett. A szín és a forma, a groteszkbe hajló tarkaság (Rákóczi út) jelleg- és hangulatformáló, a harsány és a tompa a hely szerint való. Erről győzött meg Bajcsy-Zsilinszky úti sétám. Sok rosszat mondtak és írtak már a lakóján végighaladva kevés örömben van részünk. Az új városrész valahogy nem bontakozik ki „úgy", hogy a figyelem kicsi piros lámpái örömteli érzéssel gyúlnának ki. Igaz, még kész sincs, az építés sok kellemetlensége összetorlódik az út mellett. Vissza, a város belseje felé tartok az Ady Endre úton. Balról a Wekerle-telep „védett" épületei, jobbról a lakótelep. De milyen más! A hosszú, párhuzamos tömböket ötszintes, alacsonyabb házak fogják le, a barátságos méretű épületek erkélyeinek üvegjei prizmatikus lezárással, ismétlődő sávban tagolják a felületeket. Az épületek párhuzamos vonulatai megtörnek a távolban (valahol a Vörös Hadsereg útjánál), váltakoznak a gyermekintézmények halmazai, telepekről. Azokról, amelyeket — talán éppen emiatt — szívesebben emlegetünk ,,lakónegyedeként. (Hátha nem veszik észre, miről van szó!) A sok rossz között sok mindenről szó esett már. Hogy van rossz értelemben vett „lakótelepi tudat": közöny, elszigeteltség stb. Hallottam (olvastam), hogy a lakótelepek a szocialista tudatformálódásnak is gátjai, és hogy az ott felnövő emberek — mai emberpalánták — nem lesznek olyanok, amilyeneknek lenniük kellene. Nem ezekről akarok itt szólni, ezekhez képest csupán egy marginális kérdésről, amely azonban a vádak között szintén vastag betűkkel szokott szerepelni. Hogy milyenek is a lakótelepek. A látványról. „Betondzsungel . . . Betonerdő . . . Betontojások . . ." Bár ebben a folyóiratban is leírtam (Mire kötelez a panel? 1980/8.), hogy a beton is építőanyag — nem is olyan utolsó, mégsem e pejoratív szóképekhez fűzöm mondanivalómat. Nem is a ,,szép"-ről szólnék, mert hát az valamilyen ünnepnapi dolog. Elég, ha az emberi szemnek kellemes látványról esik szó, amelyben sok mindennek része van. Nem tagadom, még az őszi napsütésnek is. Kispest kedvenc vesszőparipája az ellenpéldák felsorolóinak. A Vörös Hadsereg út-A rózsakerti lakótelep a XXII. kerületben feltűnnek a középmagas pontházcsoportok. A délutáni nap éles árnyékot vet, a színek csillognak, még a zöld is virít. A Wekerletelep és a lakótelep az Ady Endre út pántjával észrevétlen egybe kapcsolódik. Felfigyelek, elismerően morgok — ez kitűnően sikerült! Utca, teresedés és rend, mind egyszerre van jelen, és mindez átgondolt együttesben. És eszembe jut: a jót is észre kell venni. A másikról — a Pozsonyi úti lakótelepről — viszonylag kevés szó esett. Kicsit túlhallgatták, tudomásul vették. Az egyik baráti ország fővárosának idelátogató vezetője mondta nekem, amikor körbevezettem, hogy méltán büszkélkedhetünk vele, mert véleménye szerint (sokfelé járt) minden összehasonlításban előkelő, talán első helyezést érne el. Sokan nem vették észre, hogy „bütük" helyett homlokzatok néznek ránk a végfalakon is, hogy megoldása a legsikerültebb „lábraállítás" mind formailag, mind szerkezetileg, hogy az épületek nemcsak tömbök, de sarokkal átforduló szegletekből álló, tereket lehatároló, organikus alakzatok. És a kialakuló terek arányosak, kellemesek. Persze az is igaz, hogy a Duna menti két utca közötti sáv a város talán 3