Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Vezéri székben — kiváltságok nélkül

— Van olyan apparátusuk, amely alkalmas erre a honosításra? — Azt mondhatom, hogy igen. Ha végiggondolom az Izzó vezető stábját, jóformán mindenki fokról fokra jutott magasabb s ezáltal bonyolultabb és sokrétűbb felkészültséget igénylő pozícióba. Közvetlen munkatársaim életútja rokon az enyémmel. Ezek az emberek képesek olyan feltételrendszer kialakítására, hogy a szakembereink zavartalan, alkotó légkörben dolgozhassanak. — Hasonló figyelemmel lehet kísérni a munkások, például a nagy teljesítményű lámpagyártó sorokon dolgozók lelki kondícióját is? — A felmérések azt mutatják, hogy mindenkinek van valami vágya. Tehát egy betanított munkás sem azt tűzi ki maga elé a pályája kezdetén, hogy élete végéig ugyanazt csinálja, hanem előre kíván lépni, ki-ki a tehetsége és a vérmérséklete szerint. Ezt a lehetőséget nem tagadhatjuk meg senkitől. Jóllehet a technológiából adódik, hogy rendkívüli jelentőségű a legegyszerűbb munkafolyamatot végző dolgozó munkája is. Mert bár szúrópróbával és számos más teszteléssel vizsgáljuk termékeink minőségét, hogy azok megfeleljenek a legfejlettebb nemzetközi követelményeknek, ha valakinek kiég a frissen vásárolt izzólámpája, vevőcsöve vagy félvezetője, az neki százszázalékos selejt. Következésképpen mindenki keze munkája befolyásolja a vállalati eredményeket. — A gyárkapun olvasható álláshirdetésekből következtetve, mégsem lehet olyan nagy megtiszteltetés az Izzóban dolgozni, mint korábban. — A két világháború között Aschner Lipót, a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő elnök-vezérigazgató mindenkinél jobban fizetett. Megtehette, hiszen a Tungsram — néhány más vállalattal — jócskán fölé nőtt az akkori magyar ipari színvonalnak. Itt az 1929—33-as világválság is másként jelentkezett. Nem voltak olyan tömegméretű elbocsátások, mint másutt. A munkakörülmények is kedvezőbbek voltak, hiszen Aschner figyelemre méltó szociális juttatásokban részesítette dolgozóit. Sajnos, ez a privilégium megszűnt. — Eszerint Dienes Béla nem tehet annyit az emberei megtartásáért, mint az elődje? — Úgy mondanám inkább, hogy ma mások a lehetőségek és a körülmények. A felszabadulás után az iparpolitika nem azokra a vállalatokra figyelt, amelyek korábban nemzetközi viszonylatban is kiemelkedőt nyújtottak, hanem széles körű autark fejlesztésre törekedett. Ennek következtében számos kiváló szakemberét elvesztette az Izzó. Sokan kerültek párt, társadalmi és gazdasági vezető tisztségekbe. A fejlődés így csak az ötvenes évek közepén indult meg, amikor megjelent a félvezető, majd a televíziós képcső. Akkor kezdődött az, hogy talán mégis jobb lenne a szélesebb körű kereskedelem, tőkés országokkal is. Akkor fogalmazódott meg, hogy aki a nemzetközi küzdőtéren helyt tud állni, az kapjon erre lehetőséget, és hogy a nemzetközi munkamegosztás fokozottabb figyelembevételével alakítsuk a magyar gazdaságot. Elhangzott hát, hogy a Tungsram szerezze vissza a régi pozícióit. Visszakapta az önálló exportjogot, s később, egyre kiteljesedőbben, az importjogot is. Ily módon a tőkés forgalmunk húsz év alatt egymillió dollárról 130 millióra emelkedett. De ezt is keveslik. — Mi van a számok mögött? — Nagyjából következetesen véghezvitt stratégia. Hogy ne csak kövessük a gyártmány és piac bővítésével az óriásokat, hanem olyan termékkel is kirukkoljunk, amely nemzetközileg újdonságnak számít. Ez a hetvenes évek elején következett be, amikor a Philipsszel egy időben fejlesztettük ki az autohalogénlámpákat. Ugyanakkor kialakult egy olyan új gyártási ágazat, amelynek révén már eddig 26 országba szállítottunk korszerű fényforrásgyártó-berendezéseket. Először csak egyes gépeket, majd komplett sorokat. Maott tartunk, hogy a talajmechanikai vizsgálattól a tartós menedzselésig mindenféle feladatra vállalkozunk. Természetesen az elkövetkezendő időkre is vannak elképzeléseink. A hagyományos termékek fejlesztésén túl számos lehetőséget kínál a lézer-, a vákuum- vagy éppenséggel a robottechnika. Ezek mind olyan területek, ahol a létszámot csökkentve is fel lehet futtatni a termelést. — Úgy tudom, az Izzóban az alapkutatás nem különül el úgy a gyártástól, mint egyéb iparágakban. — Aschner Lipót bölcs előrelátással itt alakította meg 1922-ben az ország első kutatóintézetét. Vezetésére Pfeiffer Ignácot, a műegyetem tanárát kérte fel. Rajta kívül még számos zseniális elmét sikerült összetoboroznia. — Olvastam valahol, hogy jó néhányan közülük a munkaszolgálat aiól is mentességet kaptak. Megkülönböztetésül nem sárga, hanem fehér csillagot viseltek. — Ez csakugyan így volt. Én magam Bay Zoltántól, a kutatóintézet akkori igazgatójától hallottam nem régen: a honvédelmi minisztérium utasította, hogy a radarberendezésekhez fejlesszenek ki csöveket. Mire ő azt válaszolta, ha kötelezik rá, akkor természetesen vállalja, de akkor biztosítani kell a szubjektív feltételeket is, azaz olyan munkatársakat, akik alkalmasak a feladat elvégzésére. Ily módon olyan zsidó származású kutatókat sikerült megmenteni, akik egyébként feltehetően valamelyik koncentrációs táborba kerültek volna. — Azóta is a házon belül van a kutatóintézet? — Történt egy szakadás. Ugyanis háború után, hogy úgy mondjam, eltárgyiasult a fejlesztő tevékenység. Havi tervek voltak, és tényleg előfordult, hogy a hajrában a fejlesztőket is a termelésbe dobták be. Ennek abban az időben se lehetett túl sok értelme és haszna. Másrészt úgy tűnt, mintha a magasztos kutatási teendőket nem lehetne egy ipari termelővállalat irányítása alá helyezni. 1949—50-et írhattunk akkoriban, amikor gombamódra szaporodtak az önálló kutatóintézetek. Állítólag azért, hogy az ipar számára alakítsanak ki tömegméretekben értékesíthető új termékeket. Ennek a feladatnak azonban sem akkor, sem azóta nem feleltek meg. — Hogyan tudták mégis visszaédesgetni az elszeretett kutatóintézetet? — 1968. január elsején sikerült végre bebizonyítani, hogy az elcsatolás nem járt eredménnyel. Maga az élet igazolta, hogy egy ilyen komplex tevékenységet folytató vállalat, amely látja a kezdettől a beteljesülésig a teljes folyamatot, képes megfelelő marketing munkával előkészíteni trendeket —, jobban meg tudja szabni, hogy melyek a legsürgősebben fejlesztendő területek. Természetesen egy kutatóintézet tevékenysége eltér a tömeggyártást fejlesztő szervezet tevékenységétől. A kettő nem tévesztendő össze, de vitathatatlan, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben valamennyi tudományos fejlesztő erőnek elsősorban a világpiacon értékesíthető termelés mögé kell felsorakozni. — É.s tudták használni a visszakerült kutatókat? 9