Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Rakonczay Zoltán: Üsd, vágd, nem anyád!

A testvér-hegyi szemétlerakó Más nagyvárosok több tíz vagy száz km-ről kapják az ivó- és ipari vizet, Budapestnek és környékének, a mennyiséget tekintve, az ezredfordulóig nem lesznek gondjai. Merőben más a helyzet, ha a vízminőséget vizsgáljuk. A határainkon túlról érkező víz minősége egészségügyi szempontból már a főváros határa előtt kifogásolható, a víz fogyasztásra alkalmatlan. Nagy költséggel ugyan, de fogyaszthatóvá tettük. Mivel azonban a csatornázás és a szennyvíztisztítás nem tudta követni a vízellátás fejlődését, a főváros és környéke alatt a talajvíz szintje részben megemelkedett, részben elszenynyeződött. Ezek a vizek emberi fogyasztásra és fürdésre már alkalmatlanok. Még emellett is külön probléma, hogy a kis vízfolyások szennyvízcsatornákká alakultak át. A Duna öntisztulása csak fővárosunktól délre, 30— 70 km távolságra következik be. A nagy vízhozam miatt ilyen vonatkozásban is szerencsés helyzetben vagyunk, de a vízi élővilág már jelzi a veszélyeket. A vízfelületek közül néhányat Budapesten is megmenthettünk volna. (Az utolsó talán a Lágymányoson volt, de ahelyett, hogy kibővítettük volna és erdővel szegtük volna körül, nagyvonalúan megszüntettük.) Mivel fővárosunk területén természetes állóvizünk már nincs, a még meglevő mélyedéseket, sík területen álló téglagyári gödröket mindenképpen vízzel kellene elárasztani, amelyeket birtokba vehetnének a halak és madarak. Ezeket a mély fekvésű területeket hulladékkal feltölteni szinte kegyeletsértés. Budapest és környéke a lomblevelű, azon belül is a tölgyerdők övébe tartozik. Legjellegzetesebb, legszebb természetes erdeink a tölgyesek, ezek kísérő fafajaival együtt. Szerencsénkre, a budai részen az erdők jelentős részét sikerült megőriznünk. A kiparcellázott, illetve beépített területeken levő növényanyag azonban nagyon vegyes és jellegtelen. Érthetetlen magatartás: a magyar ember azoktól a fafajoktól idegenkedik legjobban, amelyek itt őshonosak. Hol vannak a fővárosi kertekben a magyar táj jellemzői, őshonos növényei? Tölgyet, hazai nyárfát, juhart, cserszömörcét alig lehet látni. Persze az egzótákat is lehet és kell is alkalmazni, de akkor olyant hozzunk és telepítsünk, amelyik gazdagítja a magyar flórát. Hiányoznak az örökzöldek, különösen a futónövények, nemkülönben a borostyán és a vadszőlő. Számos csemetekert, faiskola, dísznövénylerakat kellene, ahol szakértők bevonásával mindenki kedve szerint válogathatna. Egy főváros esetében ez nem lenne luxus. Parkot csak ott szabadna csinálni, ahol garancia van annak őrzésére, állandó fenntartására, finanszírozására. Ha nincs idő, pénz, munkaerő, fegyelem és jó közmorál, maradjon inkább füves térségnek, tele össze-vissza ültetett tölgyfákkal vagy vadkörtével. A növény- és állatfajok számának csökkenése jelzi a környezet általános romlását. A Duna jobb partján fekvő erdők még mindig a főváros tüdejeként funkcionálnak, de már elkezdődött a biológiai egyensúly felbomlása. A növényzetet nemcsak a talajban, a vízháztartásban és a levegőben bekövetkezett változások veszélyeztetik, hanem sok esetben a fizikai sérülés is. A fedetlenül hagyott felszíneken megindul a talaj eróziója, kisebb vízfolyások keletkeznek, majd a felszínen megjelenik az anyakőzet. Sok minden elősegíti ezt: a túlzott igénybevétel, az erdőtűz, az idegenforgalmi használat, a szilárd burkolatok növekedése és az illegális szeméttárolás. E kedvezőtlen körülmények következtében kisebb lesz a tölgy és egyéb őshonos fafajok aránya. Mindenképpen be kellene azonban fásítani a kis vízfolyások környékét, a néhány éven belül építési célra igénybe nem veendő területeket és a lakótelepeket az ipartelepektől elválasztó sávokat. Az értéksorrend a következő: erdő, park, gyep (rét, legelő), nádas, gyümölcsös-szőlő, évelő növények (pl. a levendula), egynyári növények. Budapest kétségtelenül a szenynyezett levegőjű városok kategóriájába tartozik. Fővárosunkban van az ország helyhez kötött levegőszennyező forrásainak majd nem a fele, amit a közlekedési szennyeződések tovább szaporítanak. Igaz, hogy egész légterének kén-dioxid, nitrogén-oxid, korom és ülepedő portartalma éves átlagban nem haladja meg a megengedett levegőminőségi normaértékeket, de ennek térbeni és időbeni egyenlőtlen elosztása miatt vannak kritikus helyek és időszakok. (Fűtési idényben például az egész városban több kéndioxid van a levegőben, mint a Bíboros kosbor a Sas-hegyen megengedhető.) A fűtési technológiák és a felhasznált fűtőanyagok korszerűsítésével elért nem kis eredményeket pedig lerontotta a közlekedés okozta légszennyezés. Továbbra is gond — a szemétégetőmű üzembe helyezése ellenére — a hulladékok tárolása, különösen, ha veszélyes hulladékról van szó. A főváros zöldfelülete egyrészt nem kielégítő, másrészt egyenlőtlen elosztású. A természetes növényzet a megengedhetőnél nagyobb területen, fajszámban és egyedszámban egyre zsugorodik és fogy. A budapesti agglomerációban az utóbbi 100 esztendő alatt az eredeti 1300 növényfajból több mint száz kipusztult, vagy eltűnt, és majdnem ennyi van veszélyben. Az öt évvel ezelőtt alkotott környezetvédelmi törvény és az annak szellemében kialakított újabb jogszabályok a szervezeti, közgazdasági és pénzügyi intézkedések, a környezet- és természetvédelmi bizottság tevékenysége és mindenekelőtt az ezek eredményeképpen készülőfélben levő hosszú távú környezetvédelmi koncepció némi reményt adnak a helyzet javulására. Tárgyilagosan be kell azonban ismernünk, hogy — elsősorban a közgondolkodás miatt — a környezetvédelem egyes részterületein már a romlás megállítása is eredménynek számítana. 4