Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - A Budapest postája

1076 GARAY UTCA 5. A Budapest postája Nyilas Márta 1050. Szalay u. 2. Idézünk leveléből: „Örömmel olvastam lapjuk ez évi márciusi számában Buza Péter érdekes cikkét a Lustig — Vidor villáról, örültem annak is, hogy szó esett a fasori gimnáziumról, amelynek értékelése pedagógiatörténetünk egyik törlesztendő adóssága. Rátz László, a gimnázium matematikatanára, aki több mint két évtizedig volt a Középiskolai Matematikai Lapok szerkesztője, feltétlenül érdemes volna arra, hogy a felnövekvő pedagógusnemzedék megismerje munkásságát, egyéniségét, példaképének tekinthesse. Megütköztem azonban, amikor a 20. oldalon ezt olvastam: »Odajárt Szilárd Leó. Két legjobb pajtása, Neumann János és Wigner Jenő.« Az emlékeit elbeszélő Vidor Pál tévedett itt: Szilárd Leó ugyanis nem a fasori evangélikus gimnázium, hanem az ugyancsak színvonalas VI. kerületi Barcsay utcai Állami Főreáliskola tanulója volt. Az 1915/16. évi iskolai értesítő szerint ott is tett hadi érettségit, természetesen jeles eredménnyel. — Az is nehezen hihető, hogy az 1898. évi születésű Szilárdnak az 1902-ben született Wigner és az 1903-ban született Neumann legjobb pajtásai voltak. (Ez utóbbi két tudós egyébként valóban a fasori gimnáziumban végezte el a középiskolát.) Lehetséges, hogy a későbbi években Amerikában jó barátok lettek." Köszönjük a korrekciót. Bár Vidor Pál rokonságban volt a Szilárd családdal, ebben — úgy látszik — tévedett. Viszont az Einstein-anekdota hiteléből és bájából semmit nem von le az, hogy Szilárd Leó a Barcsayban érettségizett. Ormán, Amerikából nézve olyan kicsi a távolság a két iskola között, hogy hármukra is vonatkozhatott a „Die Burschen aus den Faschori"-mondás. Mélik Ida 1025. Szépvölgyi út 81. Idézünk leveléből: „A városi illemhelyekről szóló cikket (Budapest 1982/2.) szükségesnek tartom kiegészíteni néhány szemponttal: Mikor a zöld villamosnak nevezett, a városképbe szerényen beilleszkedett régi illemhelyeket helyette iíteni kezdték rikító színű műanya; építményekkel, nemcsak néhány szakember, hanem sok városi polgár is szóvá tette, hogy milliós költséggel hoztak létre városképet csúfító épületeket. Az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél vagy a Tv székháza mellett mellbe vágó hatású a vörös színű illemhely. A hídfő fehér színét éppúgy „üti", mint a Szabadság térnek eddig intim hatású, régi épületekkel körülvett nyúlványát. Nemcsak a városkép megzavarása miatt bírálhatók az illemhelyek. A túlmodernizált szerelvényeket az emberek egy része nem tudja megfelelő módon használni vagy kezelni. Az útmutató feliratok hiányoznak, nehezen érthető piktogramokkal próbálják őket helyettesíteni. A tervezők számításon kívül hagyták azt, hogy az ország csatornázatlan községeiből ide utazó vidéki lakosoknak eligazításra van szükségük, mikor városi bolyongásuk, vásárlásuk közben meg akarnak könnyebbülni. Az egységek 1 — 2—3 kabinos méretezése helytelen, mert ilyen kis forgalom mellett nem éri meg személyzet alkalmazása, sem a munkaadónak, sem a munkavállalónak. A külföldi példák azt mutatják, hogy az illemhelynek zavarásmentesen, mégis megtalálhatóan kell beleilleszkednie a városképbe, méreteinek pedig alkalmazkodnia kell a várható forgalomhoz. Például az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, ahova ömlesztik a látogat tókat a városnéző buszok, 15—20 kabinos egységre volna igény. De semmi esetre nem javaslom, hogy itt a jelenlegi piros létesítményt megötszörözzék. Ezeket el kell távolítani a város exponált pontjairól. Varsó példáját követve a város használatlanul álló pincéibe kellene tágas, higiénikus illemhelyeket beépíteni. Megvalósításuk talán nem is kerülne többe, mint a pár kabinos műanyag házak. A 15—20 kabinos illemhelyeket már vállalni fogja munkahelyül egy „vécés néni", sőt, a nagy forgalmú helyeken „vécés bácsi" is, mert jó nyugdíjkiegészítő jövedelmet nyújtana a felügyelet és a takarítás. A személyzet felelőssé tehető a tisztaságért. A használat módját félreérthetetlenül közölni kell. Ám legyenek piktogramok (javított, érthetőbb rajzzal), de ezek nem pótolják a két, három vagy több nyelvű táblákat, amelyek megmondják, mi mire szolgál, s hogyan működtethető. A berendezések típusait pedig oly módon kell megválasztani, hogy azok legkönnyebben kezelhetők legyenek és legkevésbé rongálhatok. Például: jobb volna a lehúzós W. C.-tartály, mint a nyomóvezetékre szerelt nyomósgomb, mert a tartályban tárolt víz mennyisége — és a működésével járó esési vízsodrás — jobban tisztította használat után a W. C.-kagylókat, mint a türelmetlenül, néhány pillanatig lenyomva tartott gombok. A W. C.-dugulások többsége az elégtelen vízhasználat következménye. A lehúzó láncok falba vagy fémcsőbe sülylyesztésével pedig elkerülhető volt azok leszerelése és rongálása, így erre a látszólag kezdetlegesebb megoldásra érdemes volna visszatérni. Ugyanilyen használati — gyakorlati és ergonómiai — szempontból szükséges minden elemet végigvizsgálni — az ajtók nyílásirányát és a „kabinok" méretét, valamint a W. C."kagylóknak a bejárati ajtóktól való távolságát is, hogy mind a használat, mind a tisztántartás követelményei érvényesüljenek. Új elvek szerint kell végre rendezni a városok illemhelyeinek kérdéseit, és a látszólag modern megoldások helyett a praktikus, higiénikus és ésszerű létesítményeket kell nagyon hamar létrehozni." Hozzászólásának lényegével egyetértünk. Kalkulációját azonban nem tartjuk reálisnak. Egyedi tervezésű, pincetérben kialakított nagy illemhely több millió forintba kerülne. Azt pedig csak helyszíni vizsgálat erősíthetné — vagy cáfolhatná — meg, hogy valóban vannak-e kihasználatlan pinceterek, mégpedig éppen olyan területi megoszlásban, mint ahogy szükséges volna. Vegyük csak az Ön levelében is emlegetett pesti hídfőt. Aligha van a számításba jöhető három-négy nagy háznak erre a célra igénybe vehető pincéje. A téma, bármennyire nem kellemes, további megvitatást kíván. Ismeretlen levélírónknak. „Egy lelkes és dühös budapesti olvasójuk" — ezzel a jeligével kaptunk aláíratlan hozzászólást 1982/4. számunk egyik fényképéhez. Nem értjük, miért ez a névtelenség. Hogy laptársaink orvosi rovatához jeligés levélben fordulnak tanácskérő olvasók, ez érthető és helyes. A Budapest témái azonban nem kívánják az inkognitót. Különösen akkor nem, amikor a levélírónak tökéletesen igaza van. „Csak az 5. oldalon lévő képhez szólok hozzá — nem a lapot kritizálva. Megszokott, idilli felvétel, a kedves tanító néni segítően hajol kis tanítványa fölé. És bennem forr a méreg! Látszólag apró dolog, de kihatásai — ténylegesen és jelképesen is — igen kellemetlenek. Nézzék meg azt a szerencsétlen tanulót! Alig éri föl a padot! Már most kezdődik a fiatalok gerincferdítése! Vannak osztályok, ahol a nyolcadikosok és az elsősök váltott tanításban ugyanazokat a padokat használják. Már rég feltalálták az állítható asztalt, széket. A TANÉRT és egyéb szervek nem gondolnak arra, hogy a rossz típusú padok már hatéves korban tönkretehetik a fiatalok látását, tartását, mozgását? Készítenek-e megfelelő padokat, asztalokat, székeket,' ha igen, mikorra várható elterjedésük, ha nem (itt nem lehet anyagiakra hivatkozni), miért nem?" Évtizedek óta folyik a vita pedagógiai szakfolyóiratokban és napilapokban, de eddig nem sok eredménye mutatkozik. Pedig nyilvánvaló, hogy az egységes méretezésű, nem változtatható, nem mozgatható padok egészségi és tanítási szempontból egyaránt rosszak, károsak. Közkeletű szóval: flexibilisnek kell lennie a padoknak éppenúgy mint az egész oktatásnak. Kérjük, ha lesz hozzáfűznivalója más cikkeinkhez, névvel és címmel tegye meg. 48