Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - id. Nádas Béla: Nyílt levél Könczöl Csabának

munkapercbe kerül). Vagyis: a balfácán svájci tervezők, közgazdászok és spirnyákmenedzserek egy liter „tömény" eladása révén „csak" 177 „kiáramoltatott" munkapercet tudnak re-cirkuláltatni a közös alapokba. Vagy talán még annyit se ( ha például az ottaniak import-töményt nyakalnak). Esetleges ellenvetésére számítva rámuta-^ tok, hogy az általam logarlécen kitolt 23+2 munkapercráfordítás független a helyi bérviszonyoktól: ez egy természettörvény és egy technológia eredője, s mint ilyen a föld bármely pontján érvényes... Ön mint közgazdaságilag porbanjáró elme az eddigiekből nyilván arra a következtetésre jutott, hogy mivel a svájci szesztestvér kevesebb, mint feleannyi munkapercért jut hozzá egy liter 40 százalékos mű- (vagy valódi) szeszhez, kétszerannyit nyakal, mint magyar alteregója! Nos: ismét csalódást kell okoznom Önnek, kedves Könczöl. Bár a magyar és a svájci fejenkénti átlagfogyasztás közel azonos — évi 11,5, illetve 10,6 liter 100 százalékosra átszámolt szesz per capita (1979-es adat) —, ám ezen belül a svájci „szivornya" csak'18,2 százalékot „vesz be" tömény formájában, míg a magyar 39,1 százalékot, vagyis több mint a dupláját!5 Ennek a „fordított aránynak" két oka lehet: egy természetfölötti és egy termeszetes. A természetes ok nyilván az, hogy Isten a svájci lelket akként alkotá meg, hogy ne szeresse a 40 százalékos mű-töményt, még ha az büdös, akkor se. A természetfölötti ok, pedig, hogy Svájcban a 42-es nyakbőségűeknek „rogyásig" kínálják a 42-es inget, a harisnyanadrágra vágyóknak a harisnyanadrágot, a náthásoknak (még télen is) a papírzsebkendőt stb. Vagyis, amit elveszítenek 398 „kiáramoltatott" munkaperc ,,szesz-csatornákon" való re-cirkuláltatása révén, azt bőségesen — a kamatok kamatjával — re-inkasszálják az „egyéb" kategóriába tartozó fogyasztási cikkek forgalmi adójából. (No, persze ehhez az szükséges, hogy az „egyéb" fogyasztási cikkektől is roskadozzon a polc.) No igen... No meg még ez is: t. i„ a forgalmi adók, az adópolitika ... Ez megint olyan terület, amelyet Ön, a „haladó" közgazdaságtudományokban való járatlansága miatt, nem fog megérteni, hiszen cikkében avítt szerzőket idézve megszámlálhatatlan sokszor használja a „szeszadó" kifejezést. Ám ezaszocializmusban egyszerűen nincs! Igen: monopol helyzetű szeszgyáraink egy fillér szeszadót sem fizetnek! Csupán az állammal szembeni „befizetési kötelezettségüknek" tesznek eleget. Ha e befizetési kötelezettségüket megemelik, ezt ők áthárítják a nagybani vásárlókra; azok a kicsinybeni viszonteladókra; azok meg továbbhárítják a fogyasztókra. Mivel a munkapercekben kifejezett 40 százalékos mű-tömény előállításának időráfordítása mindezen fogyasztói árnövekedés során egy mikromásodperccel sem növekszik, Ön nyilván hajlamos volna ezt a proceszszust fogyasztói adó növekedésnek nevezni. Ez azonban nem az, mert ez itt történik (és nem ott), és ezért ez nem szeszadóemelés, hanem az állammal szembeni befizetési kötelezettség üdvös növelése, annak megakadályozására, hogy a szeszmonopóliumok fura urai ne mehessenek a Bahama-szigetekre nyaralni fölös jövedelmeik elherdálása céljából. Ezt tudva (és ebből az aspektusból) csak felháborodással értesülhetünk arról az ocsmány norvég alkoholpolitikai trükkről,6 hogy ezek a halevő északi halvérűek nem az ottani alkoholmonopolisták szeszadóját srófolják följebb (megengedve nekik, hogy ezt az adótöbbletet áthárítsák a fogyasztókra), hanem a kisembereket, az ottani ábécéseket, talponálló- és késdobáló-tulajdonosokat (szerződéses bérlőket) nyomorítják meg, oly módon, hogy az általuk forgalmazott szeszes italokra (nemcsak az ottani állami 40 százalékos mű-töményre, hanem még a 13 Maligán-fokosra „feltupírozott" — ahogy Ön nevezi: „avinált" — magyar import borokra is) progresszív szeszforgalmi adót vezettek be, amely természetesen — a fogyasztóra nem hárítható át! El tudja Ön képzelni ennek az antiszociális „húzásnak" a beláthatatlan következményeit? A söntéspult, az áruda pultjának túlsó oldalán álló árusoknak szeszforgalmuk üdvös és egészségmentő növekedésével, egyre kevesebb érdekük fűződik ahhoz, hogy a népmámortfokozószeszforgalmukat minél magasabbra srófolják. Elérkezik az a kritikus pont, amikor az üdítő italok forgalmazásából a szatócsnak, a csaposnak meg a tulajnak már több haszna származik, mintha „árbevételét" szeszes italok forgalmazása révén teljesítené. És ettől a ponttól kezdve az ottani megáltakodott ábécések, csaposok, gebinesek és talponállósok, már nemcsak az ittas embert, hanem a színjózanon betérő lerészegedni-szándékozókat sem fogják szeszesitallal kiszolgálni, hanem — „csőbe húzva" a kedves vendéget, a kedves vásárlót — Traubival itatják pukkadásig. Még rágondolni is rossz, hogy ez — a kereslet és a kínálat közvetlen érintkezési pontján alkalmazott — álságos sakkhúzás hogyan fog „begyűrűzni" a norvég alkoholmonopólium „tisztes" berkeibe: egyre kevesebb rendelés fog befutni a 40 százalékos állami mű-spirnyákra. A norvég mezőgazdaság kénytelen lesz a szeszkrumpli termesztéséről az étkezési burgonya termesztésére átállni. Kénytelenek lesznek a több százezer köbméter fűtőolajat (mellyel eleddig a szeszfőző üstöket hevítették) lakások fűtésére felhasználni, hogy a lakosság testhőmérsékletét a szoba melege tartsa egyensúlyban — kívülről —, ne a tömény szesz — belülről... Még az is megeshet, hogy a norvég alkoholmonopólium urai Magyarországra fognak disszidálni, hogy fölajánlják szeszforgalmazási és boravinálási szaktudásukat és tapasztalataikat a magyar szeszmonopóliumnak. Mert — jegyezze meg, Könczöl — senki sem lehet próféta a saját hazájában, még ha norvég, akkor sem! A norvég alkoholizálási mutató (mely némi reális értéket ad, amennyiben nem a bölcső és koporsó közti összlakosságra vetíti ki az össznépi alkoholfogyasztást, mint a miénk, hanem csupán a 15. életév és a koporsó közötti populációra): 5,7 liter (100 százalékosra átszámított) szesz fejenként és évenként. Amivel szemben a (reális képet nem mutató) 11,2 literes magyar „mutató", azonos léptékre átszámolva, azt jelenti, hogy Magyarországon a 15 éven felüli populáció fejenként és évenként 14,23 liter 100 százalékos szeszt ereszt le a torkán.7 És — látja Könczöl — ezeket a szegény norvég alkoholmonopolistákat mégis „megfúrták" odafenn északon, a fjordok között, pedig az ország alkoholizálási reó/-mutatója alig harmada a magyarországinak! Képzelje el, milyen sors jutott volna nekik, szegényeknek osztályrészül, ha magyaroknak születnek? Ezért arra intem Önt, Könczöl, hagyjon fel a bakafántoskodással; öntsön Ön is végre tiszta, 40 százalékos állami mű-töményt a söröskriglijébe, és örüljön az első fecskének, annak, hogy sikerült végre elérnünk: nálunk ma már mindenkinek jut — szükséglete szerint — alkohol! 5 Nagy György: i. m. 87—88. o. "A norvég alkoholpolitika. Alkohológia, 1982/1. 32—33. oldal A norvég alkoholpolitika. Alkohológia, 62/1. szám, 32. oldal 33