Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - László Ágnes: Ember-jelek

get tesz — ugyanolyan művészi alkotás, mint egy festmény vagy szobor. Gondoljon csak a szép műemlék városokra, milyen jól érezzük magunkat bennük. Ezek az európai városok évszázadok alatt alakultak ilyenné, társadalmi szimbiózis eredményeként. Ma három év alatt építünk fel egy új várost, nincs idő, hogy kiérlelődjék a folyamat. Új negyedeink rendszerint hidegek, ridegek, „meztelenek", taszítóak. Ilyen környezetben sok az öngyilkosság, gyakori az ifjúsági bűnözés. Ha viszont egy-egy város tervezésére olyan munkacsoport alakulna, amely a mérnökökön, technikusokon, városrendezőkön kívül művészeket, sőt, a jövendő város lakóit is magába fogadná, nem lenne gond: háromévi intenzív alkotómunkával — koncentrált formában — meg lehetne közelíteni a fönt említett több száz éves természetes folyamatot. — Egyszer-kétszer magam is részt vettem már ilyen kísérletben. Párizstól nem messze, az Ivry városrészben, egy hatalmas mesterséges tó partján elkészült 1975-ben a világ talán legelső hegymászószobra. A tizenhét méter magas, vasvázra fröccsentett betonalkotás minden részletében megfelel a hegymászógyakorlatok követelményeinek, A Tó asszonya: hegymászószobor Ivry-ben. de a formája mégis teljesen elüt a hagyományos műszikláétól. A szobrot azóta is használják, föllemásznak rajta, sőt, az ott élők el is keresztelték a „Tó asszonyának". A tó egyik partján felépült új negyed szintén a Tó asszonya nevet kapta. Később sem szomorodtam el, amikor megláttam a táj városiasodását. Mert Henry Moore véleményétől eltérően — aki úgy vélte, hogy a legérdektelenebb táj is jobb környezet a szobornak, mint a legszebb város —, én inkább azt mondanám: a városban megvalósult szobor olyan diadalhoz hasonlítható, mint a trójai faló győzelme. Vagy másképpen: a város a mi őserdőnk. Az emberek erdeje. Meggyőződésem, hogy nem az embertől független természetet kell védeni, hanem a saját emberi természetünket kell óvni oly módon, hogy az harmonikus maradjon. Ha képesek vagyunk erre, alkotásaink — környezeti változtatásaink — is harmonikusak lesznek. — Éppen a harmónia van kiveszőfélben, s ez lépten-nyomon meglátszik az ember környezetén. — Ahhoz, hogy a vágyott harmóniát lassan-lassan újra megteremtsük, a mai művészek közreműködésére is igényt kellene tartani. Mostanság sokat üléseznek erről, de kevés a jó példa. Nem a bírálat, inkább az önbírálat a célom. Ha csak tehetem, három-négy év elteltével visszamegyek arra a helyszínre, ahol a szobromat felállították. Kutatom-keresem, hogy az ott élő emberek milyen kapcsolatba kerültek vele. — Mit tapasztalt? — Legtöbbször pozitív érzelmi ragaszkodással találkoztam. De ha már erről van szó, hadd meséljem el az észak-franciaországi, Grandvillie-i környezetplasztikám körüli négyéves huzavonát. 1974-ben hiába fogadta el a minisztériumi szakértő bizottság egyhangúan a terveimet, a városatyák, helyi politikai szempontok miatt, többször visszautasították. — Mivel érveltek? — Ismeretes, hogy a modern művészet nem „Napóleon-25