Budapest, 1982. (20. évfolyam)
7. szám július - Bartók János: Férfikórus három medvére
Bartók János Férfikórus három medvére alkonyul,/ A nap egy percre bíbor, lila, sárga./ Aztán a tó fekete habja csobban. / így tündöklik ma még a városokban / A lét kultúravégi tarkasága. / Egy perc ... aztán az éjszakába hull." Különleges „dokumentum-elbeszélés" a Város szorongattatásainak idejéből s a fellélegzés pillanatáról az így lett vége. Oly rendhagyó és rendkívüli lenne, ahogy a Vár kazamatáiról itt olvashatunk? A Hidegkúti útról? Vas bizalma lényegében az, hogy — igen. A városlakónak (is) van mit féltenie; stabilitásra törekszik az évtizedek újabb során (hiszen ilyesminek valami valósága alakult, reálisnak ígérvén a vágyat). Persze, a zaklatott beszámoló mikro-városképe után még egyszer, s alapvetéssel, következik a olyan Vas-vers, méghozzá alapvető, amelyiknek alapeleme a rémület, a mocsok, a sár. Efféle háromsoros versszakokkal már korábban is dolgozott Vas István, ám ez itt, a Rapszódia egy őszi kertben (1957—1959) Pesti elégiá-ja, okvetlenül messze ható jelentőségű. A „prozódia", mely ebben a költeményben a legpéldásabb prózaiság és a legrejtélyesebben lüktető poézis együttese, tartalmat segít bontakozni, ilyesképp: „Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok. / Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog / A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok." S így ír, még messzebbre-túlra is ragyogva: „S kihull szívemből a kárhozat, a magányos Bélyegű bánat: / A Város ... megváltott magának. / Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat." Itt érkezik katarzis-élménnyé formálódó, indulatot és gondolatot egyesítő magaslatra évtizedek készülődése, a téma „feletti" győzelem csak a téma „legszentebb akaratának" jegyében történhetett meg. A költészet különös pillanatának lehettünk tanúi ekkor, a Rapszódiakötetben. Azután, további nagy versek során át, az egyéni sors fordulatainak egyéb nyugtázásaihoz kapcsolódva: a Város mindig meghatározó érv, segítség, támpont, alap. Az Ötven felé a Vas líráját jellemző szintézis-keresés egyik pillérműve. Schubert, megfoghatatlanság; hangversenyterem, látszat-kellemesség; s akkor, ebben a zengésben, szinte halk indítással, felszárnyalásig szólal ez a dallam: „ .. .a tél ereje megtört: / Könnyű szél fütyült át a városon. / A néptelen utcán hogy fénylenek fönt, / A hencegő lámpák, az új neon, / Hetyke, felvágó fénye Budapestnek — / Örökúj Város, most is hogy szeretlek!" A Földalatti Nap (i960—1965) versei között egyre-másra izzik fel „városos költemény" úgy, hogy nem ez az alaptéma, csak épp ez — a megkerülhetetlen. Ez a létezés mind elemibb erővel átélhető közege. A kimondhatatlan Vas István egyik legfontosabb kompozíciója. Itt is a kint és a bent ablakkal választott tere az adott helyzet, az évszak (ősz), a város fojtott-fojtogató, ázott-izzó élményvilága. A zuhogdson át így kezdődik: „Az első ablakok / Kigyúlnak a szürke fényben. / Az emberi jelenlét / Jelzőtüze a kihalt ünnepen. / A kerti fák magas koronája / Átlátszó már, de helytáll még a lomb: / Levelek vöröse tűz át..." És ebben az el nem lobbanó, örök-parazsú ködben „villognak a szemek", olyanok is (és főleg róluk van szó most!), „amik már nincsenek". A város télen négy tétele négyfelől járja körül a befoghatatlan tárgyat, a csak át-s-átbolyonghatót. Tájképpel és önarcképpel, egy rigó jeleneteivel és a reflexió (a belső világ) kockasorával közelít — s távolít. „A part / Elhagyatott és bombamart..." És itt ül „a nagy ablak mögött a kiürült / Étteremben egy kopasz férfi . . ." S ez az ember „azt játssza, hogy idegen város / Látogatója, öreg idegen . . .", s keresi, „miféle jel izzik neki ott fent?" A városról azonban a nedvkeringésre szökken képzelete, s tűnődik, mifélében hihet, ilyenben? De csak a nap a válasz, mely „vörösen, lecsupáltan / Ég a homályban—". Fényesen villan fel a nehéz sorsú feketerigó képe a következőkben, s halljuk a kérdést: „Tudod-e, hogy .../ Már nem vonul el télire ?/.. . Mert lassankint a kopár, hideg évszak / Feltételeihez hozzászokott." A túlélés városi technikájának kis példája ez a madár: „tudja, hol árad ki a meleg / Kőből, üvegből..." Az idegen pedig valami hasonló figyelemmel jár-kél, ahogy a nagy ablak mögül távozik. És tűnődik, és mi az ő helyzetén töprengünk a költővei, így: „Miért nézi olyan figyelmesen a kirakatban az idegen italokat? És a virágüzlet előtt mit keres ? ... És amikor a hóesés szűnik, miért áll meg a sarkon ? A zebracsíkon átkelő tömegen mit nézhet olyan türelmesen és komolyan ... ? Minek örül ? És miért? Talán önzetlenül? Vagy azt hiszi, mégis mindenben benne van és ha majd eltűnik innen, őt őrzi minden?" Tudja Kosztolányi válaszát, mely ugyancsak kérdés: „Mit akar tőlem ez a titkos élet... ?" Ez a kérdés az ittlakónak — a Város. A felelet, már a kimondhatatlanban, együttesükből adódik megannyiszor. Tandori Dezső Azeneszerzés se vége, se hossza bonyolult mesterség. Magában foglal minden technikát és ismeretet, amely a zenével egyáltalán összefüggésbe hozható. Tudomány és gyakorlat fonódik benne össze. A kívülállók számára az alkímiához vagy a jelenkori műanyaggyártáshoz hasonlítható. A gyakorlati felhasználás szempontjából különösen az utóbbihoz áll közel — hiszen a zeneszerzőnek is számolnia kell a szerkesztéskor azzal, hogy műve hol, milyen körülmények között kerül előadásra. Kodály világszerte ismert zenetanítási módszere a zeneszerzőképzés általa vezetett osztályában, a budapesti Zeneművészeti Főiskolán a legklasszikusabb zeneszerzéstan előadásával valósult meg. Ez a módszer nem teremtett „iskolát" olyan értelemben, ahogyan például a nagy festőműhelyek. A zeneszerzésnek Kodály osztályában sem hagyományos, sem jelenkori „iránya" nem volt; bizonyos — iskolára jellemző — stílust vagy technikát nem vittek magukkal innen a zeneszerzők. Olyanra meg éppen senki nem emlékszik a tanítványnemzedékek hosszú sorából, hogy Kodály valaha is egyik vagy másik művét elemeztette, vagy a magyar népzene ötfokú hangrendszerét és sajátos dallamfordulatait bárkinek is figyelmébe ajánlotta volna. Mindentől függetlenül, tanítványainak a tökéletes otthonosság fokáig el kellett sajátítaniuk egy-egy nagy zeneszerzői stílust. A többszólamú szerkesztés technikáját a kíséret nélküli ének-zenében Palestrinának és kortársainak művei, a hangszeres többszólaműságot elsősorban Bach ide tartozó munkái alapján tanulmányoztuk, olyan alapossággal, hogy jártasságunkat önálló dolgozatainkkal, Palestrina- vagy Bach- stílusban írt „kompozícióinkkal" bizonyíthassuk. A kemény stúdiumokkal az volt Kodály célja, hogy zeneszerzői fegyelemre szoktasson bennünket. Könnyű eltévedni a zene elemeinek csábító, vég nélküli kombinációs lehetőségeiben, ezért fegyelem és rutin nélkül mire sem lehet menni. A minden szükségesre kiterjedő kodályi oktatás közelebbről azt a célt szolgálta, hogy ha képesek vagyunk valami újat kitalálni, azt zeneművé tudjuk formálni. A zeneszerzéstan céljának ilyen tárgyilagos felfogásában nem létezik valamilyen különleges stílus vagy ideál, s nem léteznek a személyes elfogultságok korlátai sem. Van viszont a hangok egymást vonzása vagy taszítása, az idő (ritmus), a részek rokonsága és aránya (forma), énekszerűség vagy hangszerszerűség stb. és mindezeknek a végtelen világhoz való viszonya. Ha megindítunk egy zenei folyamatot, az mint előzmény már meghatározza a folytatást, jóllehet a helyes változatok megszámlálhatatlanul sokfélék lehetnek. Tehetség és hajlam természetesen van, de ezekkel Kodály látszólag nem sokat törődött. A zenei szerkesztés standardjeivel mindenkit egyformán szerelt fel, de másrészt az is igaz, hogy mindenkit a saját egyénisége irányába vezetett. Ezzel nem ellentétes, hogy — amikor észrevette — igyekezett tanítványát egyoldalúságából, „szokásaiból" kiszabadítani. Ha esetleg mégis lehet szólni a Kodály tanította zenei alapelemek elsajátítása során „iskoláról", akkor a dilettánsízű dalárdastílus helyébe állított klasszikus technikájú kórusművészetre lehetne hivatkozni. Továbbá meg lehet említeni, hogy tanítványaival megérttette a szövegre írt kompozíciónál a zene! beszédhangok természetes időviszonyait. Megjegyzem, az utóbbi a magyarországi zeneszerzésben csak Bartók és Kodály fellépése óta létezik. — Ezek valóban olyan jegyek, amelyek közös jellemzői a Kodály-tanítványoknak. Kezdetben Kodály tekintélyét félve tisztelve léptünk be a 14—16 hallgató befogadására alkalmas tanterembe. Óráról órára szoktuk meg kis hangerejű és mérsékelt iramú szavait kihallani a zárt ablakokon beszűrődő utcazajból. Személyének rendkívüli, szavakkal nem érzékeltethető 22