Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Seregi László: Szelindi, a kockás pilóta

megnézhetném magam. A villanyszámlásunk akkurátus ember, minden második hónap tizenkettedik napján pontosan 18 órakor becsönget hozzánk... - Húsz év alatt, amióta taxizom, összevissza 12 napot töltöttem betegállományban. S közben azért párszor fájt a fejem, csikart a hasam. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a betegséget, mert megérzi a család. Bár annak tűnik, mégsem panaszkodom. Aki itt nálunk, a vállalatnál rendesen dolgozik, nincsenek különféle ügyei, az jól elboldogul. A havi 7—8 ezer mindig összejön, nem csillagászati összeg. Ezt azért említettem, mert sokan úgy vélik, hogy milliomosok vagyunk. Nekem például még most sincs öröklakásom, a kertes házról pedig legföljebb csak álmodozom. Viszont vehettem egy kis telket meg egy Zsigulit, amit a vállalat kiselejtezett. Két évtized munkájával más is hozzájuthat ennyihez — ha nem többhöz. — Ennek ellenére a fiam is ezt a foglalkozást választotta. Pedig, hogy őszinte legyek, nem erőltettem különösebben a dolgot. Eleinte úgy nézett ki, másfelé sem tudja elfelejteni a kellemetlenségeket; belőlem is ömlik néha a szó. — Amikor aztán bejelentette, miféle terve van, tudhatta, mi vár rá, mire kell számítania. Arra, hogy nincs szombat és nincs vasárnap, nincs ünnep és nincs éjszaka, s még hosszan folytathatnám, mi nincs. Viszont nincs főnök sem, aki állandóan a nyakába lihegne, s oktatgatná, hogyan lehetne hatékonyabb, mit kellene tennie a minőség javítása érdekében. Itt egyáltalán nincs, aki korlátozná az önállóságát. Nálunk felnőttnek tekintik a pilótát. Megmondják neki, hogy ebben a hónapban ennyi és ennyi kilométert teljesítsen, a többit rábízzák, oldja meg a feladatát úgy, ahogy tudja. — Meg aztán itt nem tülekednek az emberek kinevezésért, előléptetésért. Nálunk nincs főtaxis, csoportvezető, nyolc -vagy hány százalékos pótlékkal, csak sofőr van és punktum. Aki idejön, az nem akar idővel bekerülni a központba, mert a volán mögött érzi magát a legjobb helyen. Ott ő az úr, ő mondja meg, hogy mit szabad és mit nem. — És hát az élmények! Nap próbál szerencsét. Idegesítette, hogy folyton színlelnie kell a buzgó munkát, akkor is, ha nincs megrendelés, játszania kell a közösségi embert, akkor is, ha kifejezetten utálta néhány kollégáját. A taxit egyébként úgy ismerte, mint a tenyerét. Hallhatott tőlem eleget a benti eseményekről, hiszen az ember otthon nap után több tucat emberrel hoz össze a véletlen. Ennyi idő múltán sem unom őket, jó néhány típust például kifejezetten kedvelek. A külföldről hazatérőknek én vagyok az első magyar, akinek elmondhatják, mit láttak, mit tapasztaltak. Nem akarok kérkedni, de sok dologról előbb tudok, mint az illetékesek. Az utas ráadásul nem tompít, nem mérlegeli a várható események következményeit, azt mondja, amit gondol. Persze utólag kiderülhet, hogy túlzott, de alapvetően nem téved. Aztán kedvelem, de nagyon, az ismert emberek társaságát. Rólam ők tudomást sem vesznek, mégis élmény karnyújtásnyi távolságból hallani, hogyan beszélgetnek, ha éppen nincsenek színpadon, ha éppen nem azt csinálják, amit a nyilvánosság előtt szoktak. — Nem arról van szó, hogy meghatódom, egyszerűen csak valamiféle jelenetet rendeznek, annak egykettőre híre kel. Mikor végzek egy fuvarral, és várom a következőt, addig mi mást tehetnék? Beülök a kolléga mellé, aztán megy a trécselés: „Te kit vittél? Volt-e valami zri?" — és a többi és a többi. Mi, idősebbek, inkább ragaszkodunk a tényekhez. A fiatalabbakról ez még nem mindig mondható el. A szokvány szöveg az, miként hódították meg Budapest legszebb hölgyeit. — Biztosan előfordulnak kalandok is, de hogy egy utas nem azért ül be, hogy taxis fiút fogjon magának, az hétszentség. A érdekesebbek az átlagnál. Életem első utasa pont Kellér Dezső volt. Alig álltam ki a drosztra, nyílik az ajtó, és beköszön a művész úr. Mit tagadjam, annyira jól esett a közvetlensége, hogy még az órát is elfelejtettem lecsapni. Ha ezt megtudta volna a főnök, azon nyomban kirúg. Szívesen furikázom a Bessenyei művész urat. Végig beszéli az utat. Hogy mit mond, arra nemigen figyelek, teljes mértékben, leköt a hangja, amely — mondanom sem kell — betölti a kocsit. Néha az is megfordul a fejemben, hogy megtapsolom, amint kiszállt. Ki tudja, lehet, hogy éppen Otelló nagymonológjával szórakoztatott?! — Az ismert emberek általában nem csinálnak ribilliót. Úgy viselkednek, ahogy a nevükhöz illik. Egy kicsit azt is eljátsszák, hogy kicsodák. Mindenesetre nekik jobban kell vigyázniuk, mert tisztában vannak vele, ha tisztességesebbje azért nem, mert tisztességes. A kevésbé tisztességes meg nem ér rá foglalkozni velük, ő „dolgozni" megy, nem randevúzgatni. Szóval unatkoznak a srácok, mert még nem mindegyikük jött rá, hogy hasznosan is el lehet tölteni a két fuvar közötti időt. Néhány nagyfőnökünk — azelőtt Jóska, Bandi, Palkó „volt", s úgy „lett" belőlük C., K. és Ö. elvtárs, hogy az üresjáratokban képezték magukat, bújták a tankönyvet. Mondom, nem azért, hogy karriert csináljanak, hanem belső igényből. Aztán mégis felfigyeltek rájuk. Azt hiszem, így sokkal tisztességesebb, mint megfordítva. — Én azonban biztosan a kormánykerék mögül megyek nyugdíjba. És a Taxitól. Miért mennék máshová? A pénz megvan, a függetlenség megvan, ez a lényeg. Meg aztán a volán mindenhol volán, nem igaz?