Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Fábri Ferenc: Amíg egy hiba eljut odáig

hogy minél több pénzt szerezzen megbízójától egy-egy munkára, hogy a költségkeretet be tudja tartani. Mivel a kivitelező egyértelműen a minél nagyobb bevételben érdekelt, a műszaki felülvizsgálat ritkán folyik kellő alapossággal, és akkor is inkább csak a megvalósíthatóságra és esetleg a költségek felülvizsgálatára terjed ki. A tervek koncepciójának elemzésére, a funkciók ellátási színvonalának vizsgálatára ritkán van lehetőség — és érdekeltség. Sokszor még a költségszint betartása sem elsődleges szempont. Az esetleges tervhibák így aztán sokszor eljutnak a kivitelezésig, ahol vagy észreveszik őket, vagy nem. Az első esetben valamilyen kényszermegoldást alkalmaznak, a másodikban hibásan valósul meg az építmény. A tervezettnél mindenképpen kevesebb érték jön létre, magasabb költséggel. A minimális idő alatt és minimális érdekeltség mellett megvalósuló előkészítés következményei: a bizonytalan, kimunkálatlan költségvetések, a gyengén felülvizsgált tervek, vagyis: magasabb költségek, minőségi hibák, túllépett határidők. (Ez a három tényező egymást részben helyettesítheti, így a határidő megrövidítése a költségek növelését hozhatja magával, és sokszor minőségromlást is okoz.) Ma már van ugyan lehetőség a költségeket optimalizáló, a határidők betartását és előrehozatalát honoráló kiviteli szerződésre, de nincs rá kényszer, a tényleges alkalmazást pedig sokszor lehetetlenné teszi az előkészítési idő rövidsége. Az előkészítés része az ütemezés. Rendszerint a tervező is, a beruházó is és a kivitelező is készít ütemtervet. A tudományos módszerekkel, számítógéppel készített hálóterv azonban az építőipar sajátos viszonyai, az előre nem látható tényezők, időjárási, föld alatti és egyéb akadályok, az anyag-, gép-, létszám- és kapacitáshiányok miatt gyakorlatilag betarthatatlan. Amíg a népgazdaság számos területen hiányokkal küzd, addig nem lehet az időbeli ütemezést betartani, vagy csak egy-egy kiemelt munkánál lehet, a többi rovására. A dunai hidaknál bevált rendszer: a miniszteri biztos irányítása és a bérpreferencia alkalmazása is csak az adott munka előnyben részesítését szolgálja, miközben más, volumenben egyenként kisebb, de összességükben éppoly jelentős és az arra lakók számára fontos munkák késedelmet szenvednek. Ez nemcsak a forgalomba helyezést hátráltatja, hanem a népgazdaság pénzeszközeit is indokolatlanul hosszú ideig veszi igénybe, miközben az építmények befejezetlenségük miatt nem jelentenek tényleges, használati értéket. A közlekedési beruházások kiegyenlítettebb, vagyis ütemesebb, szervezettebb és gazdaságosabb megvalósításának első feltétele szerintem a kiviteli kapacitások kínálatának növelése, elsősorban a szak- és szerelőipar területén. Emellett az is szükséges, hogy a beruházásoknál ne az erőforrások optimális kihasználása domináljon (ami a mai helyzetben a vállalati stratégiákat jellemzi), és ne is csak egy-egy nagy építkezést helyezzenek előtérbe (ami a hivatalos szervek politikája), hanem vegyék figyelembe az építmények egyidejű megvalósítása szempontjából legkedvezőbb ütemezést is. Egy rendszernek tekintve az összes fővárosi közlekedési építkezést és a résztvevő vállalatokat — kel' "> teljesítőképesség esetén — ilyen elvek szerint lehetne optimalizálni a kiviteli munkák átfutási idejét és a kapacitások kihasználását. Ehhez persze elsősorban a szemléleten kell változtatni, a kérdés matematikai modellezése, ha megvalósítható is, nem egykönnyen vezethető be a gyakorlatban. A második feltétel: olyan ütemterv készítése (és betartása), amely nemcsak az építkezés, hanem a tervezés, engedélyezés, előkészítés időszükségleteit is előírja, és nemcsak a kivitelező, hanem valamennyi résztvevő (tervező, beruházó, hatóság) részére. Ennek ábrázolnia kell az egyes szervek tennivalóit, az azokhoz szükséges időt és a tevékenységek közötti logokai kapcsolatokat. A hálós ütemterven itt is kialakul egy kritikus út, amelynek figyelemmel kísérése elősegítheti, hogy a kivitelezés kezdetére minden intézkedés megtörténjék. Meggyőződésem, hogy ez az ütemterv — ellentétben a kivitelezési hálóval — használható és betartható lenne, ha a hatóságok, illetve a beruházást lebonyolító szervek kötelezőnek tekintenék alkalmazását, és sikerülne megteremteni a hozzá kapcsolódó anyagi érdekeltséget is. A harmadik feltétel a tervbírálati rendszer általánossá tétele és kiterjesztése a társadalmi szerveken keresztül a lakosság egészére. Jelenleg elsősorban tervezői és hatósági tervtanács létezik, de ez sem mindenütt általános gyakorlat. Az is előfordul, hogy a terveket csak a megvalósíthatóság szempontjából bírálják, és a közlekedési funkciók kielégítésének bírálata háttérbe szorul. Az alapos tervbírálat ma elsősorban az időhiány miatt nem valósul meg, de ennek nyomán a szemlélet is eltorzul, mondván: nem is érdemes mindent mindenütt megvitatni, mert ez nem elég operatív módszer, időveszteséggel jár. Én azt hiszem, minden fontosabb létesítményt be kell mutatni a vállalati, a szakmai és a szélesebb közvéleménynek. Eleve úgy kell tervezni, hogy erre jusson idő. Ez a hibák megelőzésének és egyben a jó társadalmi közérzetnek is biztos útja. A negyedik és talán legfontosabb feltétel a hosszú távú érdekeltségi rendszer kialakítása valamennyi résztvevőnél. Ha mind a tervezőnek, mind a beruházónak, mind a hatóságnak, mind pedig a kivitelezők felelőseinek előre meghatározott anyagi érdekeltsége fűződik a megbízhatóan megállapított költségszint és befejezési határidő betartásához, akkor azok meg is fognak valósulni. A költségek — lehetőség szerinti — pontos kidolgogozása igen fontos. Ha a prémiumok és egyéb juttatások alávagy fölébecsült forintterv teljesítéséhez kapcsolódnak, elvesztik ösztönző hatásukat, mert vagy túl könnyű, vagy pedig teljesíthetetlen a feladat. Ugyanakkor az árak dinamikus növekedésének időszakában bizony elég nehéz helyesen tervezni. Az építkezés átfutási idejének meghatározása is hasonló jelentőségű-A rendszer megvalósítását a következőképpen képzelem el: a legfontosabb a piaci egyensúly megteremtése, a kiviteli kapacitások növelése. Ezt két úton kell elérni: egyrészt vállalati és állami beruházásokkal — amit akár az építési hitelek rovására is meg kellene oldani —, másrészt megfelelő vállalati érdekeltségi rendszer segítségével, amely feltárja a belső tartalékokat mind műszaki, mind szervezési téren. Az adminisztratív és előkészítő lépések ütemezése csak fokozatosan valósítható meg, mivel ez a rendszer az építkezések kezdetét jelentősen késleltetné. Biztosítani kell a tervező és kivitelező vállalatok folyamatos munkáját, ezért először csak egy, közepes méretű, mintegy 100 millió forintos építkezésre kellene előírni a kivitelt megelőző lépések időpontjait, így csak ez az egy munka tolódna időben hátrább, de gyorsabban és tervszerűbben valósulhatna meg. Az első így indított munka után évente mind több esetben kellene ezt az ütemezést bevezetni, így az anyagi ösztönzés fejlesztésével szorosan összekapcsolva lehetne fokozatosan általánossá tenni a követelményrendszert. Az érdekeltségi rendszer módosításában azt tartom a legfontosabbnak, hogy valamennyi érdekelt szerv minden olyan képviselője, aki az építkezés eseményeire hatni tud, komoly összegre számíthasson a végső befejezés, üzembe helyezés időpontjának betartása esetén, továbbá érdekelt legyen a költségek pontos kimunkálásában és azok betartásában, valamint az elvégzett munka minőségében. A prémiumkitűzéseknek a munka megkezdése előtt vagy a legelején kellene megtörténniük, ami stabilizálná a létszámot, és elejétől végig az optimális célra irányuló munkára ösztönözne. A pénzösszegek egy része menet közben, részteljesítésekre is kitűzhető, de a nagyobb összeg kifizetését a végátadáshoz kellene kötni. Amíg a költségszint betartására, a határidő teljesítésére és a jó minőségre mozgósító érdekeltségi rendszer nem válik általánossá, minden más, ütemezési vagy szervezési igyekezetünk hiábavaló. Az emberek döntő többségét az érdek mozgatja, ezt kell tehát felhasználnunk céljaink elérésében. 36