Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Ambrus Péter: Pillantás a kocsmába

AMBRUS PÉTER Pillantás a kocsmába „Az alkoholizmus népbetegséggé vált." Ez a megállapítás hovatovább bevonul az alkoholizmus körül oly dúsan burjánzó közhelyek sorába. Az alkoholfogyasztás kapcsán felmerülő öszszes kérdés, legyen az egyének, társadalmi rétegek vagy az egész társadalom problémája, azonnal üres frázissá, tartalmatlan közhellyé szelídül. Kedélyes nemtörődömséggel, elnéző jóindulattal vagy kissé álszent szörnyülködéssel soroljuk a semmire sem kötelező társalgási témák közé, miközben némi lenézéssel és szánalommal figyeljük az iszákosság elleni prófétai dörgedelmeket. A próféták pedig tehetetlenségükben egyre sötétebb víziókkal riogatnak minket. Az elkeseredettség túlzásait jogosan toljuk félre, de elismerjük, hogy „a probléma valós". Mert természetesen tudjuk, hogy az alkohol „öl, butít és nyomorba dönt", ráadásul — fölöttébb sajnálatos módon —, „népbetegséggé is vált". A hivatásos próféták népbetegsé^-fogalma, bármily drámaian hangzik is, azért válhatott olyan hamar — cselekvésre ösztönző jelszó helyett — süket közhellyé, mert leszűkíti az alkoholfogyasztás problematikáját: azt sugallja, hogy az pusztán egészségügyi kérdés. Az orvostudomány — saját csapdájába esik: egy olyan társadalmi feladatot vállal fel, ami nemcsak hogy messze meghaladja hatáskörét, de amit még betegségként sem tud leírni megnyugtató módon. Olyan népbetegséggel állunk tehát szemben, amelyről azt sem tudjuk pontosan, micsoda. A népbetegség fogalom használói abban tévednek, hogy azt hiszik: ez a fogalom alkalmas az alkoholproblematika megoldásának szélesebb — nem egészségügyi — alapokra helyezésére. Mint látjuk, éppen az ellenkezője igaz: egy össztársadalmi probléma válik így (bármilyen széles értelemben is) egészségügyi problémává. 1980-ban az országban mintegy 11 ezer személyt minősítettek alkoholistának és vettek nyilvántartásba a különböző alkoholelvonó-büntető intézmények. Ehhez járul még körülbelül 7 ezer olyan személy, akik az ezt megelőző évről maradva adtak valamiféle munkát az említett intézményeknek. Vajon népbetegség-e az, amiben évente körülbelül io ezer ember „betegszik" meg? Az apokaliptikus próféciákat illetően tehát (úgy ahogy!) nyugodtak lehetünk. A valóságos veszélyeket nézve azonban jobb, ha egyre nyugtalanabbá válunk. Az alkohol egyéni és társadalmi veszélyessége elsősorban nem az alkoholizmus járványszerű tömegessé válásában van, hanem abban, hogy egyre nagyobb tömegek sodródnak bele a mértéktelen italozásba. Bizonyos becslések alapján ma több mint 400 ezerre tehető azoknak a száma, akiknek az alkoholfogyasztása mind egyéni tűrőképességükhöz, mind a társadalmi normák által tolerált szinthez képest mértéktelennek minősíthető. A legminimálisabb becslések szerint legalább 1,5 millióan szenvednek el közvetlenül nap, mint nap mértéktelenül ivó családtagjaik életvezetéséből adódó problémákat. így vagy úgy tehát az összlakosságnak legalább 20 százalékát, azaz több mint kétmillió embert érint — egész életét alapjaiban meghatározó módon. Tulajdonképpen ínég finoman is fogalmazunk. Közelebb járunk az igazsághoz, ha kimondjuk: az ország lakosságának 20 százaléka ma már ott tart, hogy jelene és jövője függ attól, mennyire lesz képes alkoholfogyasztását elviselhető mértékre csökkenteni, illetve tűrhető szinten szabályozni. Ez csak akkor lehetséges, ha az egyes emberek és családok reális lehetőségeket látnak maguk előtt, ha olyan társadalmi mechanizmusok működnek, melyek nem üldözik, nem büntetik, hanem segítik és ösztönzik őket, hogy érdemes legyen erre az útra lépniük. A társadalmi perspektívák megléte vagy hiánya dönti el, hogy kitermelődhetnek-e olyan objektív húzóerők és érdekek, melyek a szabályozás és egyfajta társadalmi konszolidálódás irányában hatnak. Az alkoholizmus minden társadalmi réteget közvetlenül érint. Az alkoholfogyasztás az ember életmódjának szerves része, maga az ivás társas tevékenység; s mint ilyen, több az egyszerű örömszerzési lehetőségnél. Formális és informális intézmények egész sora szerveződik az alkoholfogyasztás köré. Másképp fogalmazva: az emberek mindig meghaholfogyasztás erősíti az érdekek összefonódását, hanem az is, hogy egyúttal szimbolizálja ezeket az érdekeket, így annyira összefonódik magával a képviselt érdekkel, hogy az alkoholfogyasztás korlátozására irányuló bárminemű (de különösen adminisztratív) törekvéseket úgy élik át az emberek, mint tevékenységük és érdekeik korlátozását, mint durva hatalmi tározott társadalmi (mikro-) formációkon belül fogyasztanak alkoholt, s a közösen kialakított alkoholfogyasztási rituálé nemcsak az adott csoportok és társulások kohézióját erősíti, hanem mintegy keretbe foglalja a többi közös tevékenységet is. Ez önmagában természetesen nem negatív jelenség. Ellenkezőleg: arra utal, hogy az alkoholnak az örömszerzésen és feszültségoldáson kívül milyen komoly szerepe van emberi kapcsolatok szerveződésében is. Ugyanakkor az alkohol, mint mindenben, ebben is kétarcú: a társadalmi struktúra minden pontján a legkülönbözőbb érdek-csoportosulások egyik legjobb és legerősebb katalizátora és összetartó ereje. Ebben nemcsak az lényeges, hogy az alkobeavatkozást egész életvitelükbe. Ha az állampolgárok magánszférájukat látják veszélyeztetve, akkor az hatalom-politikai kérdés, és hivatkozhatunk bármire, attól még az is marad. Az alkoholfogyasztás különösen a 70-es évek eleje óta nő meglehetősen erőteljes ütemben. Bár a növekedés világméretű, hazai viszonylatban a jelenség okát a 70-es évekre eső általános életszínvonal-emelkedésében kell keresni. Átfogó adatokkal nem rendelkezünk ugyan, de kétségtelen tény, hogy a szegény rétegek alkoholfogyasztása életszínvonaluk emelkedéséhez képest jóval nagyobb arányban nőtt. Ez semmissé is tette az életszínvonal emelkedéséből származó lehetőségek nagy részét. Egyáltalán nem 28