Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Császár Nagy László: Felvétel nincs

tál/vezető veszi át a szót. Ő mindenekelőtt részvétét fejezi ki, hiszen pályatársaim már minden megírhatót megírtak erről a témá­ról. Vizsgálatok, tanulmányok, cikkek vannak tehát, a munkaerő mégis állandóan fogy. így a KIPSZER-nél is vannak olyan munka­körök, amelyeket évek óta nem tudnak be­tölteni, vagy csak alacsonyabb végzettségű munkaerővel. Újabb jelenség, hogy már az adminisztratív állományt is megkörnyékezi a létszámhiány. A főosztályvezető vélemé­nye szerint a munkaerő megcsappanásának fő oka a termelőszövetkezeti mozgalom megerősödése. Ennek következménye, hogy a korábban vidékről bejáró dolgozók biztos megélhetési forrást találnak odahaza. A melléküzemágak megerősödése is nehe­zíti az iparvállalatok helyzetét, hiszen ezek jobb munkakörülményeket, kedvezőbb munkaidőbeosztást, több fizetést ígérhet­nek dolgozóiknak. Nem szabad azonban le­becsülni azt a tényezőt sem, hogy az ötve­nes évek óta nem emelkedett a napidíjak, a különélési pótlékok összege, s ez nem ösz­tökéli a dolgozókat, hogy bejáróként a fő­városban vállaljanak munkát. Ami pedig a társadalmi okokat illeti, szólni kell arról, hogy — a főosztályvezető szerint — a társa­dalom tagjainak tudati színvonala nem emel­kedett jólétükkel arányosan. — Evek óta csökkenő létszámmal telje­sítjük terveinket, és ezt csak a termelé­kenység növekedésével tudjuk elérni. Kény­telenek vagyunk jobban gazdálkodni a mun­kaerővel, mint korábban. Mindenki ott dol­gozzon, ahol legjobban tudja hasznosítani képességeit. Különösen a külföldön dolgo­zó munkatársainknál törekszünk arra, hogy szakembereink tisztában legyenek más szakma alapfogásaival is. Külföldön külö­nösen nem tékozolhatjuk a munkaerőt. Ezért aztán megesik, hogy az ács végzi a zsaluzást, és a lakatos sem ijed meg, ha ácsszerszámokat kell kezébe venni. Igen ám, de nem mindenki képes más szakmába besegíteni. Ebben nyilván szerepe van a szakmunkásképzés túlzott specializálódásá­nak is, mégsem ezt hangsúlyoznám. Inkább azt, hogy hány embert kell rábeszélnünk az általános iskolai végbizonyítvány megszer­zésére. Ez, csakúgy, mint a pályamódosí­tás, sok pénzbe kerül a vállalatnak. Vagyis nekünk kell megfizetni mások több éves, évtizedes mulasztásait. Márpedig semmi nem indokolja, hogy csaknem négy évti­zeddel a felszabadulás után ilyen gondja­ink legyenek. — De akkor sem egyszerű a munkások átirányítása más munkakörbe, ha megvan a szükséges szakképesítésük. Három éve a gazdaságosság érdekében próbáltunk lépni. Mit gondol, mi lett a vége? Alig győztük az igazoló jelentéseket írni és magyarázkodni. Még ma is gyárthatnánk a számunkra gaz­daságtalan horganyzott vödröket, ha nincs olyan szerencsénk, hogy találunk gyártót a termék készítésére. Elmondani könnyű, miként gazdálkodhatnánk jobban a mun­kaerővel. De a jogszabályok sem segítik mindig a vezetőt ebben a munkában. Az sem világos, miért kell megvédeni a munkást a szocialista vezetőtől? De kérde­zem magától, melyik vezető jár szívesen hónapokig bíróságra, hogy bizonygassa: a munkás ittasan jött dolgozni? Inkább elnézi a fegyelem megsértését. — És miként gazdálkodunk az értelmi­ségiek munkerejével? Nem jól. Nem csupán azért, mert egyes szakon „túltermelés" van, hanem azért sem, mert minden mér­nök a tervezőasztalhoz akar ülni. Okleveles tervezőmérnökökkel már Dunát lehet re­keszteni, kivitelezői munkára viszont alig akad vállalkozó. Jóformán műszaki rajzolót sem találunk. így a mérnök veszi át a raj­zoló feladatát. Úgy vélem, három tényező megváltoztatása elősegíthetné a munkaerő­vel való ésszerűbb gazdálkodást: a vezetők önállóságának és ezzel együtt felelősségének növekedése, az anyagi differenciálás erő­teljesebb érvényesülése és a társadalmi tudat változása. A munkaügyi osztály vezetője újabb gyógymódként említi az érdekeltségi rend­szer elterjesztését. Náluk ugyanis a dolgo­zók harminc százaléka úgynevezett egyösz­szegű utalványban kapja fizetését, vagyis pontosan meghatározzák, hogy egy mun­kát mikorra kell elvégezniük, és ezért mennyi munkabértfizetnek. Az egyértelmű megállapodásnak eddig csak a kedvező tapasztalatai ismertek. A Pátria Nyomdában Medvegy András munkaügyi osztályvezető a gondjai mellett már jót is tud mondani. — Az örökös hiányra való hivatkozás gyakran csak vállalati érdekből fakadó ma­gyarázkodás. Sok vállalat ugyanis egy való­jában fölösleges, de sebtében bármilyen munkára bevethető munkaerő-tartalékot alkalmaz. Ez az arány esetenként eléri a foglalkoztatottak tíz százalékát is. Es akkor még nem esett szó arról a becslésem szerint 10—20 százaléknyi tartalékról, ami a mun­kaszervezés fogyatékosságai, az elavult gé­pek és a hiányos érdekeltség miatt csaknem mindenütt megvan belső tartalékként. A mi életünket is nehezítette ez sokáig. Elő­relépésre a technológiai változások kény­szerítettek. A szedőüzemünkből sok em­bert máshova kellett helyezni. Nyilván ezért nem lelkesedett mindenki. De itt is sok múlt a végrehajtás mikéntjén. Ezeknek a szakembereknek olyan állást találtunk, ahol a szakmájukban dolgozhatnak, és anya­gilag is jobban járnak. Tehát korrektül rendeztük sorsukat. Akik maradtak, azok­nak pedig világosan megfogalmaztuk a kö­vetelményeket. Olyan érdekeltségi rend­szert dolgoztunk ki, amelyben a jól dolgo­zók megtalálják számításukat. A kapura ki­tettük a táblát: Felvétel nincs. Ezt saját dol­gozóinknak is szántuk, hogy töprengjenek rajta, s az eredmény nem maradt el. Fe­gyelmezettebb lett a munka. Aki ittasan jön be, már az első esetben alapbércsök­kenéssel járó fegyelmi büntetésre számít­hat. Már a második alkalommal fegyelmi el­bocsátás lehet a határozat. Másoknak is jo­gukban áll hasonlóan eljárni, mégsem ál­dozták fel a belső tartalékot, pedig ez gyak­ran visszahúzó erő. A termelés nagy ver­senypályáján a sprinter nem startolhat ólom­mellényben. Több helyen még ma sem a teljesítményt fizetik, hanem azt, hogy valaki harminc éve ugyanannál a munkapadnál dolgozik. Akkor is ezt értékelik, ha munkájának semmi hasznát nem vették. Napjainkban még sok tényező gátolja a helyes gazdálkodást a munkaerővel. A szabályzók sem mindig eb­be az irányba hatnak, olykor pedig ellent­mondásosan változnak, és ez csak fokozza a tanácstalanságot. Az első lépéseket a ve­zetők kiválasztásánál kell megtenni, hiszen a termelést megelőzi a szervezői és vezetői tevékenység. Nehéz a műszaki értelmisé­get lelkesíteni, amikor egy szakmunkás har­minc százalékkal többet keres egy beosztott mérnöknél. Egy-egy foglalkozás elismert­ségét az anyagi javak alapján ítélik meg. Ha a jól felkészült szakemberek bérét nem a végzett munkájuk eredményéhez igazítjuk, előbb-utóbb ők igazítják a munkát a bé­rükhöz. * Ide kívánkozik annak a beosztott mér­nöknek az esete, aki éveken át kitűnő mun­kával szerzett elismerést munkáltatójának. Vállalata nem akart hálátlan maradni. Hogy fizetését emelhessék, kinevezték osztályve­zetőnek. Azóta könyvel, intézkedik, jelen­téseket fogalmaz. Elvész a papírmunkában. Néhányan suttogják, megártott neki az el­ismerés, de akik közelebbről ismerik, tudják, leginkább az idegesíti, hogy eddigi lételemétől, a munkától fosztották meg. Va­jon jól gazdálkodnak ott a munkaerővel? — Sajnos még nem — jegyzem a mun­kahelyi pszichológus borongását. — A fej­lettebb országokban, a belépőnek napokig beszélnek a gyárról, elmondják, mit várnak tőle, elhitetik vele, hogy munkája nélkülöz­hetetlen része a termelésnek. Mutasson ne­kem egy munkahelyi vezetőt, aki legalább néhány óráig hajlandó foglalkozni egy mun­kással, képes beszélni szerepéről. Aligha talál. Szép fogalmak már vannak, beszéde­ket mondani is megtanultunk. Csak éppen azt tévesztettük szem elől, hogy az a mun­kaerő, amellyel a feladatokat meg kell való­sítanunk — az ember. 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom