Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Pályamódosítás

KERTÉSZ PÉTER Pályamódosítás K. Gézát hat esztendeje ismertem meg. Portrét írtam róla, amikor kinevezték városi KlSZ-titkárnak. Kifejezetten intellektuális, halk szavú fiatalembernek ismertem meg, furcsállottam is, hogy mire vállalkozott. Hiszen, mint akkor mondta, meglehetősen feszélyezi a nyilvánosság. A ferenceseknél érettségizett, s mert nem vették föl a bölcsészetre, a Vízműveknél helyezkedett el, ahol csoportvezetőként vagy valami ilyesmiféleként vette ki az obsitot. Arra a kérdésre, hogy meddig vállalja a titkári posztot, azt válaszolta: jó esetben kéthárom évig, aztán visszamegy a vizesekhez, s szerez valamilyen egész életre szóló mesterséget. Annál is inkább, mert szűznyilatkozata idején már nős volt, s útban volt az első gyerek. De hát az ember csak tervez. .. Mostani találkozásunkkor egy erősen joviális, jóllehet a krisztusi koron még inneni, kétgyermekes családapával ürítgetem a sörösüvegeket a Konszolidáció nevű eszpresszóban. Legalább huszonöt kilóval nyom többet korábbi magánál. És hát népfronttitkár. Emlékszik persze arra a kis interjúra, s kész a magyarázattal. — Mondhattam volna annak idején, hogy életemet a mozgalomért, meg hogy már úttörő koromban is ilyen álmaim voltak, ezt nyilván szívesebben olvasták volna a feletteseim. De ha egyszer tényleg úgy számítottam, hogy csak átmeneti állapotról van szó. Különben sincs hivatalosan ilyen mesterség, mint a miénk, s képzelje el, mi lenne, ha minden függetlenített ifjúsági vezető automatikusan „tovább szolgálna". — Elképzelem. — Nem valami jól startoltam. Idegesítettek a formális dolgok, s ahogy nőtt az önbizalmam, szóvá is tettem ezt. Nem is jósoltak nekem nagy jövőt KISZ-titkárként. Mikor letelt az első két év, mondtam, hogy visszamennék oda, ahonnan jöttem. Hallani bem akartak róla. Telt-múlt az idő, s azon kaptam magam, hogy valamilyen, nekem egészen szokatlan egzisztenciális félelemből megtanultam alkalmazkodni. Azonosulni akkor is, amikor ízlésem, hitem, tisztességem szerint nem kellett volna. S már nem volt olyan mehetnékem. Túl sok idő telt el távol a régi cimboráktól. Jártam kint többször, de valahogyan nem olyan volt a fogadjisten, mint amire számítottam. Mintha tartottak volna tőlem volt kollégáim, s igen határozottan viselkedtek. Elvtársnak szólítottak, s mikor mondtam, hogy ugyan ne marháskodjatok már, hisz ugyanaz az ember vagyok, aki voltam, kényszeredetten hátperszéztek. Észrevették, amit én is tudtam, hogy hiába, megváltoztam. Hogy bár hangoztatom, eszem ágában sincs újból a kályhától elindulni. Mondták az öreg KISZ-esek, ne csináljak be, majd szorítanak nekem is valamilyen jobb helyet, mindig van üresedés, ha más„Kétféle alapvető társadalmi neurózis van. Az egyik azoké, akik rendre a képességeik alatt kényszerülnek teljesíteni. A másik felét pedig azok szenvedik, akik — bármennyire furcsa is — egyre inkább afölött." ként nem, hát úgy, hogy feljebb bukik valaki, de ez a megoldás valahogy nem volt ínyemre. Górénak menni egy vadidegen területre, ahol legalább öten aspirálnak nálam százszor felkészültebben, jogosabban arra az íróasztalra, nem az én világom. Akkor inkább a kályha. S már-már azt választottam, ha nem lenne nálunk a visszatérésnek olyan optikája, hogy na ez is lebukott vagy megelégelték. A pénzről nem is beszélve, jó esetben csak fele akkora, s még az sem elképzelhetetlen, hogy besúgónak tartják az embert. — így aztán maradt. — Még két évig. S nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy megszolgáltam a hivatalomat. Ha nem is lettem világraszóló szónok, ilf-petrovi organizátor, de szót értettem a magam szelíd módján fiatalokkal és városatyákkal egyaránt. Azt most nem mondom el, hogy végül miért kooptáltak mást a helyemre, legyen elég annyi, hogy szinte egyik napról a másikra megszűntemif júsági vezető lenni. Akkoriban született a második gyerek, s megannyi adósságot, részletet nyögtünk. Nem volt hát mindegy, hogy hova kerülök. Szó volt arról, hogy városi sportfelelősnek neveznek ki a majd százhúsz kilómmal vagy szb-titkárnak valamelyik vállalathoz. Aztán mégis az áfész-hez kerültem. Kreáltak nekem ott egy ilyen propagandista, dekorációs állást. Köztünk legyen mondva, nem én voltam az első, aki ilyen módon került ide. Úgy is hívják a szövetkezetet járásszerte, hogy játékostemető. Kaptam szép fizetést, többet, mint KISZ-titkár koromban, s a kutya se nézett felém. De valahogy mégse tetszett nekem a dolog. Ugyanis, ha csinálni akartam valamit, falakba ütköztem, lett légyen az a legegyszerűbb dolog is. Vagyis munka nélkül lehetett boldogulni, azzal viszont keservesebben. Aztán úgy alakult, hogy menesztették az egyik iskola igazgatóját, helyére az akkori népfronttitkár került, s én megint számításba kerültem mint kádertartalék. Körülbelül egy éve ennek, már beletörődtem a sorsomba. — Meg van elégedve? — Mit feleljek erre? Inkább igen, mint nem. Elvégeztem a háromévest, a szakosítót; a politikai főiskolára eddig nem sikerült bekerülnöm. Nincsenek megélhetési gondjaim, de azt sem foghatják rám, hogy különösebben urizálok. Megiszok naponta száz forintot, ennyiből áll az egész. Puskát, még ha rám fognák, akkor se vennék a kezembe. Diák koromban sportoltam, most meg a szívem rakoncátlankodik. Megszoktam ezt az ülős, értekezős, dumálós életformát. — De nem így képzelte az életét. — Hát nem. Legszívesebben falusi tanító, esetleg erdőkerülő lettem volna vagy valami hozzá fogható. Mindenképpen olyan magának való ember, akit csak úgy, a szeme sarkából tart számon a mindenkori közössége. De hát kinek alakul úgy a sorsa, hogyan azt eszmélő korában, romlatlan lehelettel elképzelte ? * Csakugyan: kinek? S ami talán még ennél is fontosabb: hányunknak alakul a legjobb képessége szerint? Mert a számontarthatatlan pályamódosítások mindegyikét motiválja valami, s egyáltalán nem biztos, hogy a cserebere a közös gyarapodást szolgálja. Nemrégiben olvastam friss diplomás mérnökökről, akik betanított munkásnak szegődtek a zalai olajmezőkre, mert a kezdő értelmiségi fizetéssel nem jutnának ötről hatra. Senki nem akadályozhatja meg őket ebben, hiszen nálunk mindenki oda megy dolgozni, ahová akar. Megint más diplomások a saját vállalatuknál lépkednek egyre lejjebb a szamárlétrán, s vállalnak technikusi, művezetői vagy éppenséggel kétkezi munkát. így könnyebben jutnak lakáshoz, mint „fehér köpenyben". Hasonlóan nem újdonság a pedagógusok nagyfokú elvándorlása. Személyes szolgáltatóim közt számon tartok zöldségest, benzinkutast, gelkást, akik korábban egészen másként képzelték el az életüket. Pályamódosítás — mondják a szociológusok. Csakhogy — szívóskodik bennem az amatőr közgazdász — egy-egy diplomás startra való előkészítése évente testvérek között százezer forintba kerül a forintszűkében szenvedő népgazdaságnak. Arról nem beszélve, hogy a diplomájukat sutba dobók annak idején ambíciózusabb fiatalembereket szorítottak ki az egyetemről. Bár az is lehetséges, hogy azok ugyanilyen korrekcióra kényszerültek volna. Mégsem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy árulásról van szó, s jobb híján — tehetetlenségünkben — vissza kell követelni a tanult mesterségüket otthagyóktól a babaruhát. Hiszen sok helyütt az állhatatosak se üdvözülnek. Nemrégiben feltérképezték az egyik mammutvállalatnál a felsőfokú végzettségűek közérzetét, s kiderült, hogy a megkérdezettek 40 százaléka többre hivatottnak érzi magát, mint a jelenlegi beosztása, amely jórészt „csak a zongora cipelésére jogosít, s nem a virtuóz játékra." Akad iskola, nem is egy, ahol százszázalékos a szakellátottság, 12