Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Mester Árpád: Városszépítés?

MESTER ÁRPÁD FÓRUM Vá rosszépítés ? Most, amikor divat panaszkodni, amikor a reális igények kielégítésére fordítható pénznek is szűkében vagyunk, lehet-e egyáltalán városépítésre még csak gondolni is ? Szerintem most időszerű igazán keresni azokat a lehetőségeket, módokat, amelyekkel szebbé, vonzóbbá, barátságosabbá, egyszóval emberibbé tehetjük környezetünket. A környezet és az ember kapcsolata állandó: talán a lakó- és a munkahelyen figyelhető meg legjobban, de nem hanyagolható el a lakás ajtajától a munkahely bejáratáig vezető út sem. E két pont között nagyon kitágul a környezet, szinte átfoghatatlan, ezért kénytelenek vagyunk egyszerűsíteni. Vegyük szemügyre először a lakáshoz közeli környezetet. Elvileg kétféle lehet: zöldbe ágyazott vagy aszfaltba öntött. Mit kapnak a városlakók a lakóhelyüktől, például a lakótelepi környezettől? (Nem foglalkozom a kertes házban élők ilyen irányú gondjaival.) Unos-untalan írtak, beszéltek már a monoton, szürke épülettömbökről, amelyek azokat a tereket, utakat, járdákat keretezik, ahol mozgunk, ahol a környezetet és annak hatását érzékeljük. Vitathatatlan, hogy az egyhangúság a tömeges előállítás következménye, de nyomban hozzátehetem: nem szükségszerű velejárója. Sokszorozza, szinte elviselhetetlenné teszi a szürkeséget, hogy a nagy épülettömbök egymás hegyén-hátán jelennek meg, és nincs semmi, se lomb, se üzletsor, se kis-architektúra, ami feloldaná egyhangúságukat. Holott a cél: megtörni a szürkeséget, változatossá tenni a környezetet. Nos, ez úgy hangzik, mint a fából vaskarika: pedig azt gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: látok lehetőséget az unalom feloldására. Természetesen nem spekulálok úgynevezett „beruházásigényes létesítményekre", hanem első lépésként arra gondolok, hogy minden lakótelepen csökkentsük, sőt, hagyjuk el a magas lakóházakat, és helyette 2—3 emeletes beépítést alkalmazzunk — olyan elrendezéssel, amely nem gazdaságtalan. A beépítés változatosságát azzal is elősegíthetjük, ha az egyes lakóegységeken vagy lakótömbökön belül más-más lakásfajtát és formát alkalmazunk, és ezeket az egységeket olyanra (nagyra vagy kicsire) méretezzük, hogy megkönynyítsék a bennük élők egymásra találását. Szerintem a méretezés előirányzásakor úgy 2,5 — 3 ezer emberrel (amely a faluközösségekben már évszázadok óta bevált) kell számolni. Ebben a nagyságrendben és felállásban már látok reményt arra, hogy a lakóhelyét mindenki jobban sajátjának érezze, és tevékenykedjék a környezete ápolásában és megvédésében. A környezetet olyan tárgyi elemekkel kell gazdagítani, amelyeket megszeretnek az emberek, és ezért magukénak éreznek, vagy azokat a tárgyakat kell megtartani és megőrizni (bár lenne mindenütt ilyen), amelyek a kötődést elősegítik, mert a hely kontinuitását idézik. (Ez utóbbi propagálásának már van hivatott képviselője; kívánok még sok türelmet Ráday Mihálynak a felkarolt ügy kézbentPj-tásához és kibontakoztatásához.) De van-e vagy inkább lesz-e gazdája az előbbinek? Jó lenne, ha mielőbb születne ilyen. A kisebb lakóegységek fásításánál a lakók részvétele — irányítás mellett — nagyobb biztonságot jelentene a facsemetéknek, mint a körülkerítés vagy a parkőr. Ne áltassuk magunkat, hogy mindent társadalmasítani lehet a lakókörnyezet kialakításában. Továbbra is szükség lesz a szervezett (állami) megvalósításra és fenntartásra. E két egymáshoz tartozó feladatot soha nem lenne szabad szétválasztani. Az utóbbit legalább olyan fontosnak tartom, mint a „beruházást". Tovább megyek. Többek közt az is hat a közérzetemre, hogy milyen kényelmesen és gyorsan utazom a célom felé autóbuszon vagy metrón; hogy nyugodt-e a bevásárlásom vagy inzultusokkal teli; sokat kell-e loholnom az óvodáig, bölcsődéig vagy sem; hogyan jutok el a szatyorral és a gyerekkel (gyerekekkel) a lakásomig, és milyen benyomások érnek ezen az útvonalon. Attól, hogy sokat kell-e gyalogolnom, és jól tudok-e tájékozódni, addig, hogy kiürítik-e a szeméttartókat, és nem töröm-e ki a bokámat a göröngyös járdán, minden befolyásolja a hangulatomat, hat az érzékeimre, idegrendszeremre s a tudatomra is. Olyan legyen tehát a kandeláber, a hirdetőoszlop, a telefonfülke, a vegetáció, a pihenőpad vagy az utamba eső játszóhely és a járda burkolata, hogy mindig szívesen menjek rajta végig, és néha kedvet kapjak megsimogatni annak a fának a leveleit, amelyet családostul ültettem. Hogy érezzem ezen az úton: ez a hely más, mint a többi, s hogy ilyen, ahhoz én is hozzátettem valamit a saját munkámmal. Ismétlem: a környezet — a mi esetünkben a városi környezet — tárgyi elemeit szervezettebben kell a jövőben összeválogatni. Folyamatban kell látni az egészet — a formatervezéstől a várostervezésen át a megvalósításig. A munkahelyi és a lakóhelyi környezet közti kapcsolat a sokrétűsége miatt nehezebben írható körül. Erről csak általánosságban lehet beszélni. A meglevő városrészek, szerencsére, egyre kevésbé egyhangúak, a főútvonalak mentén ittott már színesebb a városkép. Szerintem a sokak által túlszínezettnek mondott Rákóczi út sem volt bántó a kifestés után. Amikor először megláttam, egy napsütéses nyári délutánon, olyan hangulata volt, mint egy mediterrán városnak. Mivel érhető el még jótékony hatás ? Az üzletek, kirakatok változatosabb kiképzésével, de azzal is, ha az utca menti fasorok foghíjait folyamatosan, megfelelő fajtájú fákkal pótoljuk. Különösen pedig azzal, hogy nem tüntetjük el a már generációk által megszokott „utcabútorokat", ha pedig meghibásodnak, nem cseréljük ki, hanem kijavítjuk és karbantartjuk. Létre kellene hozni a „CSMK"-t, vagyis a cseréket megelőző karbantartás szervezetét — akár az új vállalkozási formákat felhasználva —, hogy egyre színesedve váljék stabillá, megszokottá a naponta többször megtett útvonal képe. Mindahhoz, ami provizórikus, vagy annak látszatát kelti, nem kötődik az ember, negatív hatással van rá. Minden, ami elnyűtt, tovább rontja maga körül a tárgyi világ állapotát, és romboló hatást vált ki a vele kapcsolatba kerülő emberekből. Milyen kellemetlenek, sőt gusztustalanok a kiömlött szeméttartók, a piszkos járdák, az elszennyeződött autóbusz- vagy villamosmegállóhelyek, és szemetelésre ösztönöznek. A kört bővíthetnénk (hiszen sokkal tágabb is), de az említett néhány példa talán rávilágít a feladatokra. Bárki mondhatná, ott a Közterület-fenntartó Vállalat, csinálja a dolgát rendesebben! A teendők azonban sokkal összetettebbek. Minden esetre első lépésként nem ártana az előbb már említett ,,CSMK"-t megszervezni, akár a Vállalat égisze alatt is. Említésre érdemes még az utak, járdák, terek világítása. Sok kísérletet láttunk az utóbbi időben új lámpaoszlopok, lámpatestek kialakítására. A bajt én abban látom, hogy a 60-as évek elején a térvilágításban bekövetkezett ugrásszerű mennyiségi változást nem követte a világítótestek formai megújulása. Ezek a „berendezések" enyhén szólva heterogének és egyhangúak, esetlegesen változnak. (Kivételek nyilvánvalóan vannak, a közvilágítás terén is, ha más jellegű is a pozitív példa: a jelentősebb műemlékek és városképi együttesek esti kivilágítása impozánsan kiemeli az esti Duna-part és néhány köztér szépségeit.) Sokat fejlődtek az elmúlt húsz évben az ipari területekhez vezető főútvonalak. A metróépítés minőségi változást hozott: a munkahelyek könynyebben, kevesebb idő alatt megközelíthetők, az utazás kényelmesebb. Ugyanakkor az utcakép is fokozatosan színvonalasabbá vált. Gondoljunk csak a 20 évvel ezelőtti Váci útra — a Nyugati pályaudvartól az újpesti Árpád úti csomópontig — vagy a Budafoki út külső szakaszára. Szembeötlő a pozitív változás: szélesebbek az utak, egyenletesebb a burkolat. A munkahelyek környezete is megváltozott. Az újonnan épített üzemek jó részének külső megjelenése is korszerű, de még sokat lehet javítani a kialakult helyzeten. Az üzemek az épülethomlokzatok karbantartása vagy felújítása révén hozzájárulhatnak a városkép szépítéséhez. Az üzemen kívüli és belüli szabad területek fásításával színesebbé tehető a munkahely környezete. Minden esetben kívánatos lenne az ipari telephelyeken az autók és autóbuszok számára parkolókat kialakítani, lehetőleg fásítva. Nem lehet közömbös az sem, hogy az autóbusz- vagy más megállóhelytől a munkahely bejáratáig milyen környezeti viszonyok uralkodnak. Ebben az ügyben az üzemnek kellene kezdeményező szerepet vállalnia, hiszen a hozzá vezető gyalogút, illetve járda és az azt szegélyező területsáv sok mindenről árulkodik. Az otthonos munkahelyi környezet nem csupán a teljesítményekre van jó hatással, hanem az emberek és a vállalat közötti viszony alakulásában is fontos szerepet játszik. Biztos vagyok benne, hogy minden, az üzem külső környezetének javítására fordított anyagi és fizikai erőfeszítés kamatostul megtérül. Végezetül leszögezhetjük, a városszépítés több szellemi koncentrációt és emberi gesztust kíván, mint anyagi ráfordítást. Jó lenne, ha cikkem sokakat tovább gondolásra vagy netán tettekre serkentene. 32