Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Könczöl Csaba: Kínálat rogyásig

KONCZOL CSABA Kínálat rogyásig „Az országban a mértéktelenül italozók száma megközelíti a fél­milliót" — nyilatkozta az Alkoho­lizmus Elleni Országos Bizottság szociális szervezője, Fekete Já­nos a Magyar Hírlap 1981. októ­ber 8-i számában. Ugyanezt az adatot olvashattuk a Társadalmi Szemle 81/12-es számában is. Ha tíz és fél milliós népességünkhöz viszonyítjuk, azt jelenti, hogy minden húsz-huszonötödik állam­polgár a betegség határán álló „mértéktelenül italozók" közé tartozik. Még megdöbbentőbb a kép, ha például azt vesszük ala­pul, hogy ebből a tíz és félmil­lióból csak ötmillióan aktiv kere­sők. De — ha éppenséggel ha­tásfokozó arányokkal akarnánk tölteni az időt — a félmilliónyi „mértéktelenül iszákoskodó" mel­lé más „leszűkítő" adatot is ál­líthatnánk. így önkényes derűlá­tással föltételezhetnénk, hogy a 10 millió 712 ezer magyar állam­polgárból a hárommilliónyi húsz év alatti népesség még nem „rendszeresen mértéktelenül ita­lozó", ráadásul — újabb önké­nyes föltételezés — a nők iszá­kosságát egyelőre még mindig szi­gorúbban elítélő társadalmunk­ban a kerek 4 millió 20 év fölöt­ti nő „csupán" fele annyit iszik, mint az azonos korú férfiak. * 1981. november 24-én Salgótarjánban, az Ifjúság az alkoholizmus ellen című tanácsko­záson elhangzott előadás. (NB.: A valóságos arány a hiva­talos becslések szerint nem 2:1, hanem 7:1, a férfiak „javára".) így a félmilliónyi mértéktelenül italo­zó a jóval ötmillió alatti felnőtt férfi és nő közül kerül ki. És ha (újfent önkényesen) föltételezzük, hogy a húszesztendősnél idősebb férfiak közt is akadnak (például adventisták), akik egyáltalán nem vagy csak elhanyagolható meny­nyiséget isznak, ha gondosan szá­molunk azzal a ténnyel, hogy a nők italfogyasztási szintje egye­lőre még csupán hetede a férfia­kénak, vagy hogy a mintegy más­fél milliónyi 65 évesnél idősebb ember „kapacitása" jóval kisebb, mint a hatmillió 20 és 65 év kö­zöttié (és még hosszan folytat­hatnánk a hasonló, leszűkítő hi­potéziseket), arra a valósághoz közelebb álló eredményre jut­nánk, hogy azok közül, akiknek az iszákoskodását a társadalom természetesnek, elfogadhatónak, tolerálhatónak ítéli, minden nyol­cadik-tizedik betege az alkohol­nak. Persze, java részük anélkül, hogy ezt tudná vagy elismerné: míg „a vakok közt a félszemű a király", az ivótársaságok szemé­ben a nem-ivó az, aki kilóg a sor­ból, ő a „deviáns", akiből hiány­zik a „kollegiális szellem", aki szánalmat ébreszt, részvétet kelt, ő a „biztosan-beteg-szegény . .." A helyzet, egyre többen mon­dogatják, mára tűrhetetlenné, tarthatatlanná fajult. „Valamit" „valakiknek" tenni kell — olvas­hatjuk-hallhatjuk mind gyakrab­ban. Ám hogy kiknek és mit, eb­ben a kérdésben nagyon eltérőek a vélemények. A Vöröskereszt képviselői a szakszervezeteket buzdítgatják, a szakszervezetek a munkahelyi vezetőktől várnak több támogatást, a munkahelyi vezetők az egészségügyhöz pasz­szolják vissza a labdát, az egész­ségügy a tömegközlési eszközök­től és az oktatásügytől vár hatá­sosabb „megelőzést", felvilágo­sító-nevelő propagandát — és ez az „ec-pec, kimehetsz, te vagy a fogó"-játék így folyik évtizedek óta. Vannak azonban ebben a já­tékban olyanok, akik igen zokon veszik, ha valaki nekik passzolja a labdát. Vagy megsértődnek, vagy hallgatnak. Holott érdekelt­ségük meglehetősen nyilvánvaló. Azokról van szó, akik mindenkor korlátlan mennyiségben és bősé­ges választékban bocsátják a fo­gyasztók rendelkezésére az „árut", ami körül az egész emiitett fele­lősség-áthárítási játék zajlik: az alkoholt. A termelőkre (például Szeszipari Országos Vállalat, Li­kőripari Vállalat, ÁG -pincésze­tek, borászati vállalatok, sörgyá­rak) és forgalmazókra, a kereske­delmi vállalatokra és szövetkeze­tekre gondolok. Továbbá, a te­vékenységüket összehangoló ko­ordináló szervre: „A szeszgyá­rakban termelt szesz felhasználá­si területekre történő elosztása tekintetében az országos terv­hivatali tervszámok figyelembe­vételével a Szeszipari Országos Vállalat diszponál." (Dr. Szalai János: Az alkohol és a gyümölcs­pálinka termelés közigazgatási és pénzügyi problémái Magyaror­szágon. Kandidátusi értekezés.) A felelősség kérdését évszámra egy roppant egyszerű érveléssel hárítják el: az alkoholfogyasz­tás növekedése Magyarországon a növekvő anyagi jólét következ­ménye („jóléti alkoholizmus"); a termelés és a kereskedelem nem ösztönzi a kínálat bővítésével a lakosság szeszigényét, hanem csupán követi annak növekedését. Az igények mind teljesebb meny­nyiségi és minőségi kielégítése pedig — hangzik az érv — a szo­cialista kereskedelem alapvető fel­adata. Valóban olyan magától értető­dő, hogy a kereslet mintegy rá­kényszeríti a passzívan igazodó termelést a kínálat szélesítésére? (Akkor miért nem érvényesül ez a kényszer minden áruféleség ese­tében?) A kérdés korántsem el­méleti szőrszálhasogatás. Ha ugyanis nem eleve abszurditás a kínálat aktív, kereslet-alakító sze­repéről beszélni, akkor a sokat emlegetett hazai alkoholepidémia visszaszorításában sokkal nagyobb szabályozó szerepet kell tulajdo­nítani a termelésnek és a kereske­delemnek, mint eddig. Márpe-28

Next

/
Oldalképek
Tartalom