Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Dobos Ilona: Újra Budapesten a nagymama teteme!

P. M. tanárnő mondta el, hogy a hatvanas években falusi barataitól, rokonaitól több alkalommal is hallotta az alábbi történetet, amelyet itt — szakmám szabályai szerint az ő előadásában szó szerinl közlök Tanyán disznót vágnak. Disznótort tartanak, vendégeket hívnak, nagy a cécó. Közben a nagymama meghal. Nem akarják a vendégek kedvét elrontani, ezért a halottat kiviszik a kamrába télen, hogy ott hidegen tartsák. Beteszik egy teknőbe. Szomszédok vagy csavargók megtudják, hogy a házban disznótor van. Kibontják a kamrának a falát, vagy másképp törnek be. Oda van téve a teknő, azt hiszik, hogy friss hús van benne, és ellopják. Háy Agnes, aki Budapesten nagy lolklóranyagot gyűjtött össze, ugyanezt a történetet mintegy tíz éve Budán hallotta baráti társaságban. Ugyancsak egy váratlanul elhunyt nagymama földi maradványairól szól az a városban hallható képtelen sztori, amelyet K. Csaba ötvenöt éves budapesti mérnök így mesélt el: — 1948 —49-ben lehetett ezt a történetet hallani, azután megint 56 után, amikor sok külföldi csomag érkezett. Nálunk akkor még semmiféle élelmiszerpor nem volt, csak tejpor. Jöttek ilyen porok: kávé-, kakaó-, pudingpor, levesporok. És a csomagban levelet nem lehetett küldeni. Előbb jött meg a csomag, mint a levél, hogy meghalt az amerikai nagymama, és az volt az utolsó kívánsága, hogy itthon hantolják el a hamvait. Az egyszerűség kedvéért egy kakaós dobozban küldték el a hamvakat. De ezt csak akkor tudták meg, amikor a nagymama hamvait, amelyet kakaónak néztek, pudingporba keverve már megették. Az a „rítus" egyébként, amelyet az utódok itt öntudatlanul elkövettek, kísértetiesen hasonlít a legősibbhez: az utódok ünnepélyesen elfogyasztják a tiszteletre méltó ős máját vagy más testrészét, hogy így jó tulajdonságait átvegyék. Képzeljétek, vasárnap a sógoroméknál voltunk, és ott hallottam, hogy Béla, a sógorom kollégája Siófokon nyaralt van ott egy kis vityillójuk a feleségével, a kislányával és a nagymamával, a Béla anyósával. A nagymama váratlanul meghalt, ott, Siófokon. Nem akarták idegenben eltemetni, a hullaszállítás pedig sokba került volna, ezért becsavarták egy szőnyegbe, és ráerősítették a Trabant csomagtartójára. Útközben a család Fehérváron megszomjazott, betértek a Stop presszóba. Mire visszamentek a kocsihoz, a pokrócba csavar halottat ellopták. A sztori elterjedtségét bizonyítja, hogy Tabi László is foglalkozott vele Pardon egy percre című rovatában, az emberi hiszékenység példájaként. Ezren és ezren hiszik és adják tovább ... Az egész város tele van vele . . . írta akkor Tabi. A történetet néhány évig lehetett hallani Budapesten, később vidékre is elkerült, majd teljesen feledésbe merült. Míg tavaly 1980. október 6-án a Hétfői Hírekben a következő hír jelent meg, mint megtörtént eset: „Egy házaspár és egyikőjük édesanyja hazafelé indult Firenzéből. Az Appennin-hegység hágóin érte őket az éjszaka. A férj megpróbált kitartani, erőltette a vezetést, hogy eljussanak egy nagyobb városig. A kocsiban ideges volt a hangulat. Az idős asszony egyszer csak rosszul lett. Nyugtatgatlak, el is csendesedett. Mire azonban a legközelebbi motelhez értek, meghalt. Mi ilyenkor a leendő? Pihenni kell, aludni, legalább 2-3 órát. így döntöttek, s az elhunytat végigfektették a hátsó ülésen, betakarták, aztán szobát kértek. Reggel, amikor felébredtek, hűlt helyét találták a kocsinak s a halottnak. Azóta sincsenek meg." A hír szerzője, mint írta, az Állami Biztosítótól szerezte értesülését. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen valódi hírlapi kacsa napjainkban még megjelenhet. A hírt szellemesen gúnyolta ki Peterdi Pál, Hu című humoreszkjében (Ludas Matyi, 1980. október 23). írására felháborodva reagált egy váci olvasó. „Az ízléstelenségnek is van határa!" írta. Ez az eset szerinte valóban megtörtént egy köztiszteletben álló váci családdal, hogy lehet ebből gúnyt űzni. Az utóbbi hetekben Budapesten újra hallottam két változatát a „történetnek". Mindkettőben Olaszországban nyaraló családokról volt sző. A sztori azonban, a hagyományos folklór alkotásokhoz hasonlóan, ismeretes a magyar nyelvterület határain túl is. Fiam, aki Varsóban végezte egyetemi tanulmányait, egy alkalommal a következő szenzációval tért haza. Roscsikékhoz vendégek jöttek, és az egyik asszony mesélte, hogy a barátai Zakopanéban nyaraltak. Egy házaspár egy gyerekkel és a nagymamával. Sátorban laktak. A nagymama váratlanul meghalt. A házaspár becsavarta a holttestet a sátorlapba, feltette a csomagtartóra, és viszszaindult Varsóba. Útközben Krakkóban betértek egy presszóba, és mire a kocsihoz visszamentek a nagymama sátorlapba csavart tetemét ellopták. Fiam lengyel barátja egyre döbbentebben hallgatta az elbeszélést, majd elmondta, hogy szakasztott ez történt az ő távoli rokonaival is, amikor Budapestről tértek haza. Lengyelország közel van - gondolhatnánk —, az utolsó években nagy volt a turistaforgalom, így nem csoda, hogy a nálunk annyira népszerű történet oda is átvándorolt. A sztorit azonban Európa-szerte, sőt, Amerikában is jól ismerik. Ide — a jelek szerint — az Óhazából érkező bevándorlók „hurcolták be". Dégh Lindának, a bloomingtoni folklórtanszék magyar professzornőjének aki a történetet itthonról ismerte tanítványa, egy fiatal lengyel lány, egészen hasonló esetet mondott el, amelyet édesanyjától hallott. Ez a család a gyerekekkel és a nagymamával Kaliforniában nyaralt, ahol a nagymama annak rendje és módja szerint váratlanul meghalt. Becsomagolták és feltették egy vasúti kocsi csomagtartójába. A vonat Arizónában megállt, a család kiszállt, hogy igyon valamit. Mire visszamentek, a holttest eltűnt a csomagtartóból. Dégh Linda a sztorinak 52, Európából származó változatát gyűjtötte össze. Mint írja, a történetet Európában: Dániában, Angliában, Norvégiában, Lengyelországban, Svédországban, Svájcban és Jugoszláviában ismerik. Dégh bizonyosnak tartja, hogy európai bevándorlók terjesztették el Amerikában. Feltételezi, hogy a történet a második világháború után keletkezett. Legfőbb mondanivalója, „üzenete": a félelem az el nem temetett halott visszatérésétől. Az az ősi hiedelem, hogy a halottakat tisztességesen el kell temetni, nehogy kísértetként visszajárjanak. (Indiana Folklore. 1968. 1.) Arra, hogy az Újhazába érkezők magukkal hozzák és néha évszázadokig őrzik az Óhaza tárgyi vagy szellemi alkotásait, több példát tudunk. Washington Irving Vázlatkönyv című, nálunk is megjelent írásai 1848-ban nyertek végleges formál New Yorkban (Budapest, 1959). A szerző — mint előszavában maga is írja történeteit a New York körüli kisebb településeken elő hollandoktól gyűjtötte. Azoknak a telepeseknek utódaitól, akik elsőként telepedtek le az Újhazában 1621-ben, megalapítva New Amsterdamot. A várost csak 1664-ben adták át az angoloknak, akik azt a trónra lépő yorki herceg tiszteletére nevezték el. A derék hollandusok utódai a 19. század első évtizedeiben még jól emlékeztek a halott vőlegény, Leonore vagy Leonóra rémhistóriájára. A katonára, aki magával akarja ragadni holt kedvesét. A történet monda, mese és ballada formában egész Európában rendkívül népszerű. Falvainkban máig is közismert. Ugyanígy meséltek az egykori hollandok Rip von Winkleről, aki elszunnyadva az erdő mélyén, húsz év múlva ébredt fel álmából és tért haza újra. De ugyanígy megőrzik ma is hosszú ideig hagyományaikat a New Yorkban élő székelyek, akik között Dégh Linda szép, archaikus ráolvasásokat gyűjtött, olyanokat, amelyeket az otthonmaradottak talán már elfelejtettek. így, ha minden jól megy, a vándorló tetem története az Újhazában jóval tovább ismerős lesz, mint eredeti, európai változatai. Amikor valamilyen téma foglalkoztat, szívesen beszélek róla barátaimnak. így történt ez alkalommal is. Beszélgetéseim meggyőztek arról, hogy az emberek ezeket az abszurd sztorikat nem szívesen tekintik folklórnak. Mindenekelőtt azért, mert a folklórt szépnek, költőinek, ezeket a történeteket pedig „blődnek" tartják. A történetek modern miliője is eltér a mesék, mondák világától. Anélkül, hogy a hagyományos folklór és az abszurd sztorik közé egyenlőségi jelet tennék, érdemes elgondolkozni azokról a jegyekről, amelyek mindkettőnél azonosak. Először is: ezek a történetek is a szóbeliségben élnek. Az újságok már rendszerint csak akkor foglalkoznak velük, ha nagyon elterjednek, és ilyenkor — kevés kivétellel cáfolják, leleplezik a valótlan híreszteléseket. A sztorik a népköltészethez hasonlóan kollektív alkotások, szerzőjük ismeretlen. A történeteknek a mondához hasonló vázuk, szerkezetük van. Az a nyers „fekete" humor, amely valamenvnyi változatot jellemzi, néhány hagyományos mesében is megtalálható. így a közismert Kis Kolozs és Nagy Kolozs című mesében két agyafúrt gazfickó ugyancsak egy élőnek álcázott öregasszony tetemét hurcolja magával. A hagyományos folklórra és a mai, városi sztorikra egyaránt jellemző a nemzetköziség, az, hogv változataik egész Európában, sőt, több kontinensen is ismertek. Végül még egy ponton találkoznak a történetek a hagyományos folklórral, ezen belül a mondával. Megfigyelhettük, milyen sok valóságos, ellenőrizhető adattal támasztották alá elmondóik a képtelenségeket, a bennfentességet, a kollektív hazudozást: „Kálmánék barátaival történt..." „Az Állami Biztosítótól tudjuk..." És a helyszín pontos meghatározása: Siófok, a székesfehérvári Stop presszó, az Appennin-hegység hágója... Ahogy Csokonai egyik vígjátékában mondják: „. . .no már ennyi sok szép tanúbizonyságnak csak adhat hitelt az Úr!" Hányszor hallottam falun a boszorkányokról, lidércekről, kísértetekről szóló babonás történetek bevezetéseképpen: Apámmal történt ... A saját szememmel láttam... A keresztúri út elágazásánál történt, az alatt a nagy nyárfa alatt. . . Mint ahogyan a betyárokról szóló országszerte ismert mondákat is úgy vezetik be, mint aminek nagyapjuk tanúja vagy cselekvő részese volt. A babonás történetekkel szemben az abszurd sztorikban nincs semmi természetfeletti, az eseményekbe túlvilági erők nem avatkoznak bele. Valóságként elfogadni őket, mégis nagyfokú hiszékenységre vall. Miért is ne történhetne meg hasonló eset? kérdezte egy barátnőm, akivel ugyancsak a sztorikról beszélgettem. Végül is elképzelhető, hogy egy idős asszony otthonától távol, váratlanul meghal, és mivel halottat tilos szállítani, a költségek elkerülése végett titokban, élőnek álcázva vagy eltakarva viszik haza. Egy halott elrejtése előfordulhat. A vándorsztorira csupán akkor gyanakodhatunk, ha az elrejtett halottat ellopják. A történet valótlanságát egészen nyilvánvalóvá periodikus felbukkanása teszi. Mert az már teljesen elképzelhetetlen, hogv időnként valóságos epidémia pusztít, amely ezrével szedi áldozatait a békésen nyaraló nagymamák" között, míg utána évekig egyetlen hasonló eset sem fordul elő. 22