Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Dr. Ficsor Mihály: Gépek, művek, jogok

központok nélkül is lehetséges az együttműködés, de az effajta közös alkotó tevékenység nehézségei és buktatói nyilvánvalóak. A zene mellett más műfajokban is egyre gyakrabban kap szerepet az elektronika. Már közismertek a számítógépek által „rajzolt" művek, amelyeket bizony nem is lehet megkülönböztetni az eredetitől. Ezt a területet viszonylag hamar birtokba vették a gépek. Vűsarely megmutatta, hogy a képzőművészeti alkotások felfoghatók és felépíthetők logikai-matematikai struktúraként is. Az elemekre bontás elvégzésével mint mindenütt, itt is hozzáférhetővé válik a művészeti jelenség a számítógép számára. A kockákból, körökből és vonalak finom hálójából felépülő non-figuratív számítógép-művészeti csodák azonban csak a kezdetet jelentették. Ma már vannak olyan programok is, amelyekkel rendkívül tökéletes festményreprodukciók készíthetők. A gép 25 000 színárnyalatot képes megkülönböztetni és visszaadni. S a reprodukciótól már csak egy ugrás a művariációk, majd az új művek létrehozatala. Egy programozó például nem kevesebb, mint négyszáz számítógépes változatot készített a Mona Lisáról. A 2000-es évek elejére pedig már lehetségesnek tartják olyan programok kidolgozását is, amelyek könnyedén utánozzák, sőt esetleg egyesítik és összekapcsolják a különböző stílusokat, technikákat és iskolákat. (Nem biztos, hogy ezt örömhírnek kell tekintenünk.) A televízió kezdettől fogva szinte felkínálta magát, hogy összekapcsolják számítógépekkel. Hiszen a tévéképet olyan pontok sokasága alkotja, amelyeket minden pillanatban matematikailag is kifejezhető elektromos impulzusok határoznak meg. A mai nagy teljesítményű komputerek — ezekkel az impulzusokkal és az ezek révén a képernyőn megjelenő pontokkal, így végső soron a képpel — bármilyen műveletet el tudnak végezni. Sokféle irányban folyik kísérletezés. Nemcsak az időnként nálunk is látható elektronikus tévéjátékokról van szó. A gépek elvileg bármilyen realista vagy képzeletbeli képet a képernyőre tudnak varázsolni. Mindez csak program kérdése. Az Egyesült Államokban például Liliane Schwartz olyan non-figuratív tévéfilmeket készít, amelyeknélszámítógépek komponálják meg a hangok, a formák és a fényjelenségek összességét. A nagy amerikai reklámcégek is egyre inkább élnek az elektronizált „videó" lehetőségeivel. Sőt már a filmszakma is kedvet kapott a számítógépesítéshez. Eltérő módon, de igénybe vettek például komputereket az Apokalipszis most, a Csillagok háborúja, a Xanadu és más szuperprodukciók készítésénél. A térplasztika megközelítése viszonylag nehezebbnek látszik, pedig itt a gépeknek már van némi hagyományuk. Hiszen James Watt már 1804-ben jól működő „szobrászgépet" dolgozott ki. A tapintó- és formálószerkezetet működtető bonyolult masinával sikerült is előállítani kiváló másolatokat a szobrokról. (S azóta is többen próbálkoztak a fotószerűen objektív szobrok készítésére szolgáló berendezések és módszerek kidolgozásával.) A frontáttörés azonban itt is megtörtént. New Yorkban már működik egy „térfényképészeti" stúdió, ahol komputert is használnak. Emberi kéz érintése nélkül készülnek a portrészobrok. A modell arcára fénycsíkokat vetítenek, majd nyolc fényképezőgéppel minden irányból lefényképezik. A kódolt filmről fotocella segítségével számítógépbe táplálják az adatokat. A gép — egy szerkezet közbeiktatásával — viaszvázlatot készít, majd egy finomabb szerszámrendszerrel véglegesre formálja a szobrot. Az építőművészetben jelenleg inkább a tervezési koncepciók kialakításához, a lehetséges változatok ellenőrzéséhez használják a számítógépeket, amelyeknek úgyszólván korlátlan a kapacitásuk a megoldások szimulálására és vizuális megjelenítésére, a formák, méretek és perspektívák új kombinációinak a felvázolására. A jóslatok szerint azonban már nincs messze az önálló tervezői munkát végző gép. Az elektronika felhasználása talán az irodalomban látszik leginkább értelmetlennek (legfeljebb a tudományos elemzéseknél alkalmazható). Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt még nem jelentek meg gépek. A főleg gazdasági-technikai érdekeltségű amerikai Massachusetts Institute of Technology munkatársai például azzal is foglalkoznak, hogy számítógépekkel elemzik, és típusokba sorolják a regények és novellák nyelvtani és logikai fordulatait, majd ezekből megpróbálnak olyan új történetvázlatokat felépíteni, amelyek esetleg felhasználhatók regények vagy forgatókönyvek megírásához. (Némely krimisorozat meseszövése felkelti a gyanút, hogy a szerzők talán ilyen forrásokból merítettek.) A Stuttgarti Egyetemen például olyan számítógépes „verseket" állítanak elő, amelyek legalább annyira emészthetőek, mint némely eredeti művek (ez feltehetően az említett eredeti művek erős kritikája). Az UNESCO és a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) már több értekezletet hívott össze számítógépekkel kapcsolatosszerzőijogi problémák megvitatására. Az első kézenfekvő kérdés: valódi műnek tekinthetők-e a komputerekkel létrehozott alkotások, s mint ilyenek, egyáltalán megérdemlik-e a szerzői jogi védelmet. A fentiekben megrajzolt tarka képre gondolva nyilvánvalónak látszik, hogy erre csak „ha . . ., akkor . .." szerkezetű mondatokban lehet válaszolni. A szerzői jog az egyéni, eredeti alkotásokat védi. Ha a számítógép segítségével létrehozott zenei, képzőművészeti stb. produkcióban az ilyen alkotás mozzanatai felismerhetők, műről van szó, ha nem, akkor a szerzői jogi védelem nem kerülhet szóba. Mindezt esetenként kell vizsgálni, s nyilván előfordulhat számos határeset is. Aligha beszélhetünk műalkotásról akkor, ha például a számítógép csak azt az utasítást kapja, hogy véletlenszerűen keverje össze egy vers szavait. Viszont nyilván nem tagadható meg a jogvédelem a Xenakis-művektől, de egy eredeti programmal létrehozott számítógépes grafikai alkotásoktól sem. Külön kérdés a már meglevő művek számítógépes feldolgozása és az így létrehozott eredmények szerzői jogi minősítése. Itt sincs másként, mint a „hagyományos" alkotási módszerek körében: az új produktum az alapul vett műhöz képest lehet új, önálló alkotás, másodlagos mű (átdolgozás) vagy egyszerű plágium. E téren az a változat okozza a legtöbb fejtörést, amikor egy szerző több művének a felhasználásával szintetizál a gép egy hasonló stílusú új „alkotást". Vegyük például a zenét. Minek tekinthető a szintetizálás eredménye? Variációról lenne szó? A variáció szerzője viszonylag szabadon nyúl az eredeti műhöz; olyan elemeket ad hozzá, amelyek egyéniek, eredetiek. Igen ám, csakhogy a variációnál az eredeti zenei téma felismerhető, arra épülnek, ahhoz kapcsolódnak az új elemek. A szintetikus műveknél nincs ilyen azonosítható konkrét eredeti motívum. Ugyanezt állapíthatjuk meg, ha azt vizsgáljuk, nem átdolgozásról van-e szó. Akkor esetleg a stílusutánzás vagy a paródia körébe sorolható a szintetikus produktum? Nem, erről sem beszélhetünk, mert az „utánzás" vagy a „paródia" esetében jelen van külső alkotó szubjektum is, itt viszont.a betáplált művekből magukból „gerjesztenek" egy újat. Hát akkor hogyan minősítsük az ilyen szintetikus „művet"? A szakértők többsége szerint ez a plágium sajátos, közvetett formája, hiszen mindent az imitált művekből merítenek, bármilyen külső alkotó hozzájárulás nélkül. Ha eldőlt, hogy a szerzői jog által védhető műről van szó, máris ott a következő alapvető kérdés: kit tekinthetünk szerzőnek? A modern zene egyik útkeresője, John Cage szerint a zeneszerzésre szolgáló program készítője kizárólagos szerzőnek tekintheti magát, ha előre látja és meg tudja határozni az eredményt. Ha viszont nincs ilyen teljes körű uralma a művön, joggal igényelhet magának szerzői jogot a gép is. Feltehetően Cage sem gondolta azonban komolyan a gépek jogokkal való felruházását, s az említett UNESCOIWIPO értekezletek is inkább csak a teljesség kedvéért szögezték le, hogy csak az alkotó hozzájárulást adó személyek tekinthetők szerzőnek, a komputer éppúgy eszköz, mint az írógép vagy a fényképezőgép, még ha jóval bonyolultabb is azoknál. Ha a zeneszerző, a grafikus stb. készíti el a számítógépi programot is, a szerzőség kérdése nem lehet vitás. Ha azonban közreműködik számítógépes szakember is, alaposan vizsgálni kell ez utóbbi tevékenységének a jellegét. A közreműködés ugyanis korlátozódhat az elképzelések pusztán technikai végrehajtására, ami nem tekinthető alkotó hozzájárulásnak. Ám lehet ennél aktívabb szerepe is a programozónak, és akkor szerzőtárssá lép elő. Mind külföldön, mind pedig itthon található példa arra, hogy a zeneszerző és a komputerszakember megállapodott egymással a szerzőség arányáról, és ezt bejelentették a jogvédő társaságoknál. 14