Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Pelle János: Egészségünk védelmében

PELLE JÁNOS TÁRCÁJA Egészségünk védelmében zott. Korábban lehetetlen állapotok uralkodtak e téten. Több száz ember gyíilt össze időről-időre a patikák előtt, legalábbis akkoi, amikor híre jött, hogy megérkezett a szállítmány. Hosszú sorok kígyóztak a gyógyszertárak előtt, a külföldiek meg kattogtatták a fényképezőgépeiket. Ez a kisebb baj. A nagyobb: a várakozók zöme dolgavégezetlenül távozott. Ezer doboz nem elég tízezer igénylőnek, ez világos. Rendet kellett teremteni, szigorítani az eljárást. Az a cél vezérelt minket, hogy csak annak írjanak fel tőkés gyártmányú szert, akinek a baját más nem gyógyítja, de ha már egyszer felirták neki, kapja is meg. Ez a gyakorlatban mii jelem ? A devizakeret meg van szabva. Ebből X-ezer doboz vásárolható. Ezt a mennyiséget a főhatóság szétosztotta a megyék és a főváros között. A gyógyszer kiszolgálását egyidejűleg területi elvhez kötötte. Vagyis Budapestet tehermentesítette a nyomás alól. Azelőtt a fővárosban váltották be a vidéki vények 40-60 százalékát, így éppen a budapestieknek nem maradt kellő mennyiség. Ezentúl mindenki csak a lakóhelye szerint illetékes gyógyszertárakban szerezheti be a tőkés eredetű gyógyszereket. Ha jól énem, vigyázzak magamra, nehogy Budapesten kívül legyek rosszul, mert akkor coki? Nem szabad ennyire mechanikusan felfogni a dolgokat! — De a lényeg ez? Igen. Csak azt tudnám, hogy a területi elv bevezetését miért érzi mindenki szabadságjogai megkurtításának?! Az egészségügyben ez különben sem újdonság. Én hiába akarok például befeküdni a pécsi kórházba, ha egyszer budapesti lakos vagyok. Tény, hogy jobb lenne, ha mindenki bármikor hozzájuthatna az őszerinte és az orvosa szerint is szükséges tőkés gyógyszerhez, de csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Ezt — tetszik, nem tetszik tudomásul kell venni. Az új elosztási rendszer egyébként bevált, kitűnően működik. Nincs tumultus, gyógyszer van. Ügy tűnik, a Fővárosi Gyógyszertári Központ nem tudja alapvetően befolyásolni a gyógyszerek kínálatát. Viszont sokat tehet a kiegyensúlyozott, kiegyensúlyozottabb ellátásért. Ez igaz. Minket mindig a beteg erdeke és nem a jövedelmezőség vezérelt. Mégis, mivel vállalati formában dolgozunk, egyáltalán nem utolsó szempont munkánk megítélésekor, menynyi a hasznunk. Ha csak a nyereséget néznénk, egy sor gyógyszert úgy, ahogy van, kiiktathatnánk rendeléseinkből. Szemcseppeket meg ilyesmiket nem lehet haszonnal értékesíteni. Mégis foglalkozunk velük, hiszen a lakosság egészségéről van szó. Ezért akarjuk mielőbb tető alatt látni központi raktárunkat is. Ma csak nekünk nincs raktárunk, a 19 megyének viszont van. Amikor volt a főhatóságnak pénze, a megyéknek juttatta, nekünk meg nem maradt. De azért felépítjük a raktárat saját erőnkből, legkésőbb 1985-re. A Zöld pálya úton kaptunk egy négy hektáros területet e célra a Fővárosi Tanácstól. Azt hiszem, ezzel tehetjük a legtöbbet a lakosságért. Ma hatvan helyen tároljuk készleteinket, prekapitalista körülmények között. A gyógyszereket havonta meg kell mozgatnunk, máskülönben megpenészednek. — Mást nem tehetnek? — Csupán még annyit: fejlesztjük gyógyszertárainkat. Sokak szerint a beteg gyógyulása attól függ, mennyire bízik az orvosában. Ez többékevésbé érvényes a beteg —patika viszonyra is. „Szervusz anyukám, hogy vagy, a gyerekek rendben? puszit a papának, te is Ferike, te is, Ildiké, na jól van, szaladjatok csak, nézzétek a tévét, már megkezdődött a nagyfilm. Borzasztó ideges, fáradt és éhes vagyok, képzeld, fél nyolcig tartott a rendelés, én mondom, az orvosi pálya nincs megfizetve, ez valóságos rabszolgaság, egész nap egy fél kiflit tudtam csak bekapni, na, add már ide azt a húst, látom rajta, hogy átsült, meg a sörnyitót is megkereshetnéd, mindig eltűnik, a fene vigye el. Mindjárt elmondom, mi izgatott fel annyira, csak bekapok valamit . . . Hanem ezt a húst igazán jobban átsüthetted volna, tudom, hogy én sürgettem, ugyanúgy, mint tegnap este, de ne veszekedjünk már, inkább elmondom, hogy mitől vagyok kiborulva. Szóval, a rendelőintézetben, a szokásos értekezleten az igazgató megint előhozakodott az ismeretterjesztéssel, merthogy ki kell vennünk a részünket a Vöröskereszt munkájából, elvégre ez politikai kérdés, na, mondom magamban, itt az én bőrömre megy a játék, merthogy az idén még kihúztam magam a tömegszervezeti munka alól, elég volt négy éve az az előadás annak a tucatnyi vénaszszonynak a fogamzásgátlásról, annak idején meséltem, ha még emlékszel rá, hogy órákig ostromoltak a kérdéseikkel, szóval én akkor egy életre kiábrándultam az ismeretterjesztésből. S ez a rohadék igazgató ahelyett, hogy nyíltan megmondta volna már az elején, hogy rám osztja az Egészségünk védelmében című sorozat következő előadását, egyre csak kerülgette a forró kását, az orvosok politikai felelősségéről beszélt, meg arról, hogy vannak, akik még nem elég fejlettek ideológiai téren, hiszen ismered az ilyen körmönfont dumát, rosszabb, mint ha parázson sütögetnék az embert. Közben végig engem nézett, s közben nyomta a vonalas szöveget a példamutatásról, egészen fölment bennem a pumpa, be kellett kapnom egy Seduxent, hogy ne vágjam a fejéhez a hamutartót. Fél óra múlva nyögte csak ki végre, hogy hétfőn este hatkor tartanom kell egy előadást, a kéziratot pedig feltétlenül látni akarja, vagy legalábbis a vázlatot, hogy vinné el az ördög ezt a marhát. Most pedig törhetem a fejem, ha nem akarok leégni, már pont ez hiányozna nekem. Elsősorban a jelenségek társadalmi okaira kíváncsi, na, ezzel is eltalálta a szarva közt a tőgyit, mert azt én is tudni szeretném. Ugyanilyen erővel megmagyarázhatnám azt is, hogy miért olyan sok nálunk az idegbeteg és az öngyilkos, amin annyit törték már a fejüket az okosok, akiknek pedig más dolguk sincs, mint hogy ezzel foglalkozzanak. Akár hiszed, akár nem, a végén azt sütötték ki, hogy rohanó életet élünk, semmire sincs idő, s mennyivel jobb lenne naphosszat rózsát metszeni egy kertben, ahelyett, hogy az ember a nyelvét lógatva loholna a pénz után. Főzz egy kávét, drágám, igaz, hogy ez ma már az ötödik lesz, s utána két Pipolphent is be kell dobnom, hogy aludni tudjak, de nincs mese, még ma este írnom kell valamit erről az átkozott témáról, ha a hét végén le akarunk menni az anyádékhoz. Csak az a baj, hogy mihelyst papír kerül elém, elszállnak az ötleteim, illetve csupa olyasmi jut az eszembe, amit úgysem lehet megírni ismeretterjesztésként. Mert amíg a rendelőben öt perc jut egy betegre, ne csodálkozzunk, hogy csak táppénzbe veteti magát, meg gyógyszert írat föl magának. Ott vannak azután a drogos gyerekek is, akiket olyan diszkréten kezelünk, a kerület egyik sulijában a múlt héten is eszméletét vesztette egy kislány, aki marokszámra zabálta a tablettákat, s eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy hónapok óta üveges szemmel kóvályog. Jobb nem gondolni az egészre, a végén még szívbajt kapok tőle, igaz is, be kell vennem a Trazikoromat és a Viskenernet. Menj csak aludni szívem, ma már nem áldozunk a szexnek, talán majd a hét. végén jobb formában leszek. Jól van, tudom, hogy akár abba is hagyhatnád a Continuin-kúrát, de a véletlenekre is fel kell készülni, s én még abban sem vagyok biztos, hogy ezt a két gyereket fel tudom nevelni. Igazad van, nem károgok, szép álmokat, én még valamit összehordok arról, hogy el kell zárni a gyógyszeres szekrényt a gyerekek elől, s ajánlatos megmutatni a házipatikát a körzeti orvosnak, mintha bizony ráérne arra, hogy megnézze, na mindegy. Indulj már, jó, adj egy búcsúpuszit. . . lehet, hogy mégsem várunk szombatig? Csak addig légy türelemmel, amíg leírom a címet, hogy ki ne menjen a fejemből, amit az én derék, figyelmes igazgatóm kötött a lelkemre, aszongya: A túlzott gyógyszerfogyasztás okai, s a belőle fakadó veszélyek (Népszerű, ismeretterjesztő előadás a Vöröskereszt XXIII/7-es körzetének aktivistái részére)". 20