Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Seregi László: A János-kórházból nézve

nak hirtelen új főnöke lett, aki bizony beleszól az irányításba, s el is várja, hogy tájékoztassák az intézkedésekről. Sokan attól tartottak, hogy meg lesz kötve a kezük, s minden lépésüket ellenőrizni fogják. — Ez a veszély, ahogy hallom, fenn is áll. — Ez nem veszély — ez maga az integráció. — Szegény rendelőintézetiek. — Nem kell őket sajnálni. Meggyőződésem, hogy a megszorítások ellenére sem jártak rosszul. Aki érti a mesterségét, annak különben sincs miért félnie az újtól, a mástól. A gyakorlatban ez megint fényesen beigazolódott. Sőt a főorvos is főorvos maradt. Egy sor kérdésben továbbra is ő dönt, de tény, hogy egy sor másikban előzetesen ki kell kérnie a mi véleményünket. Azelőtt például mindegyik vezető arra törekedett — érthető módon —, hogy megszerezze szakága legújabb műszereit, s nem törődött vele, hogy aztán ki tudják-e kellőképpen használni vagy sem. Az volt a lényeg, hogy elmondhatta: neki az a típus is megvan, ő azt a vizsgálatot is meg tudja csinálni. Számos olyan műszer van, amelyet egy intézmény nem képes hatékonyan üzemeltetni, de három már igen. A mi dolgunk az, hogy eldöntsük: egyáltalán kell-e az a műszer, s ha megvesszük, hol, melyik egységben működtessük. Az természetes, hogy konzultálunk a kollégákkal is, s eddig még mindig sikerült közös nevezőre jutnunk. — Kölcsönös engedményekkel? — Igen. — És rendszerint ki ad nagyobb engedményt? — Találgasson! — Köszönöm a lehetőséget, de nem élek vele. Inkább az érdekelne, hogy mit kap cserébe a rendelőintézet? — Azért itt álljunk meg! Nehogy valakiben az a benyomás alakuljon ki, hogy „ezek cezaromániások". Kissé sarkosan úgy fogalmazhatnék, hogy nekünk kell képviselni a nagyobb közösség érdekeit a kisebbekével szemben. Anyagi és szellemi erőforrásaink végesek, nekünk nincs miből pazarolni. Amikor tehát igent vagy nemet mondunk, nem teszünk mást, mint számot vetünk az adott helyzettel. — Meggyőzött, de nem válaszolt az iménti kérdésemre. ->- A válasz nagyon egyszerű: képzettebb szakemberekkel „fizetünk". Azelőtt gyakran megesett, hogy valaki bekerült a rendelőintézetbe, és onnan többé ki sem tette a lábát. A betegeit jól ellátta, de ő maga is érezhette, nyugodtabbak lennének az éjszakái, ha szorosabb kapcsolata volna a kórházzal, a klinikával. A főhatóságok átlagosan A—5 évente „kényszerítik" iskolapadba a kollégákat, hogy ott megadják nekik a legfrissebb ismereteket. Ez a 4—5 év túl sok, ennyi idő alatt annyi minden változik a szakmában, hogy néhány hét nem elégséges a mulasztások hiánytalan pótlására. Az új rendszerben a továbbképzés egy csapásra megoldódott: a járóbetegekkel foglalkozó orvosok rendszeresen bejönnek osztályainkra, ahol tevékenyen részt vesznek a gyógyításban. Az sem ritka, hogy délután az kezeli a beteget a kórházban, aki délelőtt a rendelőben megírta a beutalót. — Vannak idősebb orvosok, akiknek bizonyára nehéz volt a váltás. Gyaníthatóan medikus koruk óta nem jártak kórházban, már hivatalos minőségben. Gondoltak-e rájuk? — Hogyne. Szó se róla, eleinte sok fejtörést okoztak nekünk is az idősebb, máshoz szokott kollégáink. Aztán a gyakorlatban kiderült: a probléma egyáltalán nem olyan éles, mint gondoltuk. Egyes érintett pályatársaink bebizonyították, hogy még most, érettebb fejjel is képesek befogadni az újat. Persze nem mindenkire áll ez a megjegyzes. Ők viszont az ügyeletek alkalmával és a nemrégiben életre hívott betegfelvételi csoportban bizonyították széles körű tapasztalataikat. Kórházunk kirándulóhelyek közelében fekszik, télen errefelé sokan síelnek, nyáron még többen turistáskodnak. Eközben számos baleset történik. Kell a gyors és szakszerű ellátás. Nos, ebben ők verhetetlenek, így nélkülözhetetlenek. Vagy itt van a betegfelvételi csoport. Jön a páciens, érzi, hogy valami baja van, valamije fáj, de ahhoz nem ért, hogy mi okozza a rosszullétét. A mi sokat látotthallott kollégáink azon nyomban tudják — néhány nagyon bonyolult esetet leszámítva —, hogy kit melyik osztályra kell beutalni. — Nem akarok hencegni, de aki a szivére panaszkodik, azt én is kapásból a belgyógyászatra küldeném. — Melyikre? — Hogy-hogy melyikre? Nem értem. — Merthogy négy belosztályunk van. — Nyert. De miért van négy? — Korábban, az integráció előtt is négy belosztályunk volt. Mindegyikhez tartozott egy csoportvezető főorvos. A körzeti orvosok aszerint utalták be betegeiket, hogy melyik főorvos látta el a szakmai felügyeletüket. Az osztályok nem különböztek egymástól, csak más számot viseltek, egyébként teljesen megegyeztek. Minden betegséggel foglalkoztak, bár már ekkor is megvolt a kialakult, csak rájuk jellemző profiljuk. Mégis, a páciens esetleg csak napok múltán került oda, arra az osztályra, ahol baját az intézményen belül a legmagasabb szinten tudták gyógyítani. Az integráció egyik nagy vívmánya, hogy most egyből odafektetjük, ahova kell, és ezzel párhuzamosan tovább fejlesztettük a progresszív ellátást. — Milyen eredményeket mutathatnak még föl? — Sok kifogás érhette a kórházakat amiatt, hogy szombaton és vasárnap nem csináltunk semmit. Vagyis ezt a két napot kidobtuk az ablakon, anélkül, hogy bármit is tennénk a betegekért. Nem mondom, volt némi igazság ezekben a vélekedésekben, bár megjegyzem, hogy a pihenés, a pihentetés is szerves része a gyógyító folyamatnak. Az viszont tény, hogy komolyabb szakmai beavatkozásra a hét végén csak akkor vállalkoztunk, ha közvetlen veszély állt fenn. A folyamatos ellátás felé vezető úton mérföldes lépést tettünk, amikor hét végén is üzemeltetni kezdtük a röntgent és a labort. Korábban az orvos nem is jött be, otthon, a telefon mellett ügyelt. Most már neki is be kell jönni, így a diagnózishoz szükséges vizsgálatokat ezen a két napon is meg lehet ejteni. — Egy-egy beteg tehát kevesebb időt tölt a kórtermekben? — Nem. Valamelyest csökkent ugyan az átlagos ápolási idő — jelenleg 16 napnál tartunk —, de ez még mindig elég sok. A fővárosi átlagnak is fölötte vagyunk. Ennek elsősorban az az oka, hogy a speciális vizs-10 Közel harminc céggel, termelőszövetkezeti üzemággal szerződtek