Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Tancsik Mária: Ketten a harmincezerből

TANCSIK MÁRIA Ketten a harmincezerből Azt csinálom, amit tudok, szeretek, amihez értek A teljes személyiségű ember az, aki igazán magával tud ragadni, aki egyéniségével tudja elhitetni, hogy" fontos és jó, amit csinál. Mátyás Gabriella ilyen ember. Nem biztos, hogy az a fajta pedagógus, aki a nagykönyvben meg van írva, de ha lenne gyerekem, nagyon szeretném, ha ilyen tanítónő ismertetné meg először az iskolával. Mátyás Gabi hatodik éve tanít a csepeli Ligeti Károly utcai új általános iskolában. Azazhogy jelenleg — tanteremhiány miatt — a Vízitelepen, a Csepeli Nyári Napközis Tábor egyik, osztállyá átalakított, olajkályhás, „téliesített" helyiségében. Érdemes megismerni, milyen kitérők után döntött végül a pedagóguspálya mellett. — Gyermekkoromban hatalmas romantika élt bennem — meséli kedves öniróniával. — Valami nagy, nemes és jó értelemben vett néptanítói-népnevelői feladatra vágytam: hatni az emberekre, valami fontosat tenni értük. Mindig is zárkózott, gátlásos, visszahúzódásra hajlamos voltam, ugyanakkor szerettem szerepelni is, ez a kettősség máig jellemző rám. Elhatároztam hogy színész vagy pedagógus leszek. Rengeteget olvastam, Rimbaud-tól Nexőn át a Timur és csapatáig, mindent. Jól is tanultam, sőt a komolyságom miatt valamiféle vezető szerepem volt az iskolában. És akkor jött a gimnázium ... A Móriczba jártam, és 16 éves koromig, míg be nem költöztünk Pestre, naponta vonatoztam be Fótról. A Móricz elitgimnázium volt, pillanatok alatt kiderítették, hogy az én „fóti ötöseim" a nullával egyenlők. A tanulmányi átlag volt az egyetlen cél és mérce. Nagyon letörték az önbizalmamat, valahogy mindig olyan dolgok voltak lényegesek, amik engem sose érdekeltek, ösztönöztek. Viszont a gimnáziumnak jó könyvtára volt, úgyhogy az akkori modern, jó irodalmat mind olvashattuk, a Közönytől a Zabhegyezőig. Annak ellenére, hogy nem szerettem odajárni, az osztályból négyen nagyon jó barátnők lettünk, hárman a mai napig is szoros barátságban vagyunk, együtt utaztuk be Európát. A gimnáziumi szavalókör mellett rendszeresen jártam egy amatőr színjátszócsoportba is, egyformán készültem a pedagógusi és színészi pályára. — Érettségi után döntened kellett. A színművészeti vagy a tanítóképző főiskolát választottad? — Mind a kettőt megpróbáltam, egyik sem sikerült, a tanítóképző a hármas érettségim miatt nem. Úgyhogy én, a romantikus néptanítói-színészi ambícióimmal egy évig számlaellenőr voltam a Könyvterjesztő Vállalatnál 1450 forintért. Közben még egyszer megpróbáltam a színművészetit: nem vettek fel. Másodszorra viszont sikerült a tanítóképző, ahol nagyon jó társaság jött össze. A főiskola mellett játszottam a KISZ Központi Művészegyüttesének színjátszócsoportjában, egyébként az ottani barátaim a mai napig is megmaradtak. Aztán az egyik vizsgán kirostáltak az együttesből, indoklás nélkül. — De az a gyanúm, hogy még ekkor sem hagytál fel a szinészálmokkal . . . — Nem is — mosolyodik el —, másodéves főiskolás koromban a volt KISZ-központis színjátszóköri barátaimmal együtt olvastuk az újságban, hogy a 25. Színház színészképző stúdiót indít. Jelentkeztünk. Már az első csoportfoglalkozás kellemes meglepetés volt. Értelmes, jó gyakorlatokat kellett csinálnunk, és érezni lehetett, hogy a nézőtéren ülők őszintén érdeklődnek és figyelnek. Mind a hatunkat felvettek, bár én változatlanul nagyon gátlásos voltam. Egyszerre jártam a stúdióba és végeztem a tanítóképzőt. Államvizsgázni is úgy mentem, hogy éppen a Csanyik-völgyben voltunk a stúdióval egy kéthetes táborban. Az államvizsga után azonnal visszautaztam a táborba, este már előadásunk volt. — Utána elkezdtél tanítani. Végül is, hogyan dőlt el, hogy a pedagóguspálya mellett maradsz? — Szeretném, ha pontosan értenéd: nekem mind a kettő egyformán fontos volt. Élveztem a tanítást, de megvolt az a kapaszkodóm, hogy esetleg színész lehetek. Már egy éve tanítottam, de még mindig nem éreztem véglegesnek ezt a választást. Aztán a 25. Színház megszűnt és vele együtt a stúdió is. Rám színészként — az alkatom és a drukkolós természetem miatt — majdnem biztosan a „pálya széle" várt volna, és ilyen jó évek után én ezt nem akartam. így vált véglegessé a tanítás. — Gabi, őszintén: nem kényszerválasztás volt ez? — Semmiképpen nem! Kezdetben azt, hogy „adni", csak színészként tudtam elképzelni, bár mindvégig tisztában voltam a gátlásaimmal, a visszahúzódó természetemmel. De ma már pontosan tudom, hogy így a jó, taps és rivalda nélkül is lehet ezt csinálni, a gyerekeknek tudást, értékeket adni ugyanolyan kielégülés. — Akkor most már hatásvadászás nélkül elmondhatom, hogy a tanítóképző után nem mindennapi dolgot csináltatok: az évfolyamról tízen egy iskolába, mégpedig egy csepeli lakótelepi iskolába mentetek tanítani. Hogy határoztátok el ezt? — Kényszerből. Nekem már megvolt a helyem, a lakásunktól pár száz méterre. De aztán jött egy felsőbb utasítás: a XV., XXI. kerületben felépültek az új lakótelepek, oda kell mennünk. Az egyik csoporttársunk Csepelen lakott, ő mesélt erről az iskoláról, hely is volt, úgyhogy elhatároztuk, hogy ha rr^r így alakult, az évfolyamról tízen, akik jól megértettük egymást, együtt maradunk. Amikor 76 őszén odakerültünk az iskolába, úgy éreztük, hogy mi képvisel-4