Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: „Negatív szolgáltatás”

ként feltűnő zöld házikó, amely ráadásul újabban már narancssárga. Vagy azért, mert a kezelőnéninek lejárt a munkaideje (őt is védi, ha védi, a szakszervezet), esetleg beteg, szabadságon van, s ami talán a legjellemzőbb: „nincs munkaerő", „a létesítmény üzemképtelen". Nincs ebben semmi meglepő — rangosabb munkahelyekre (ahová valamikor lehetetlen volt bekerülni) se tódulnak manapság az emberek. Pedig a Váci úton ugyancsak van kínálat, hisz jóformán csak vezérigazgatót nem keresnek a Láng Gépgyártól egészen az Egyesült Izzóig. A különbség annyi, hogy, úgy látszik, azt kibírjuk, ha nem dolgozunk... Ám ha bekéredzkedik a szégyenével már alig bíró honfitársunk valamelyik vendéglátóipari egység vécéjébe, tízet adok az egyhez, hogy csak akkor üdvözülhet, ha előbb „kulturáltan" rendel valamit. Különben a felszolgáló habozás nélkül ajtót mutat neki, mondván: „Nem vagyunk mi nyilvános illemhely, kérem!" Hacsak nem gebin a mellékhelyiség, afféle ál-Budapest W. C.-térképe Révész Tamás felvételei ,,A zöld villamos" lam az államban, ahol érdeke a vállalkozónak, hogy minél nagyobb forgalma legyen. így fordulhat elő, amit az egyik előkelő szállodánk éttermében hallottam a feldúlt főúrtól, hogy „vendég alig van, az öreglány meg degeszre keresi magát a klotyón". Mintegy igazolva azt a mifelénk meghonosult bölcsességet: „a szarból is meg lehet gazdagodni". Bár én még nem láttam egyetlen ilyen „öreglányt" sem legújabb típusú BMW-n furikázni, sem világ körüli IBUSZ társasutazáson „dezsővei kitapétázva". (Legfeljebb a halála után kerül elő egyik-másiknak a szalmazsákjából, ruhásszekrényéből némi készpénz.) Ahogy az sem jutott eszembe, hogy megszámoljam, mennyi apró van a tányérkában, mint azt a főúr teszi feltehetően, aki „a szerényebb társadalmi megbecsülés" ellenére sem mondana le szerzett titulusáról, s ülne oda kötögetni (holott kapcsolatai révén megtehetné) az illemhely előterébe. Idevonatkozó „jó története" mindenkinek van, hiszen a téma kimeríthetetlen. Hogy mást ne mondjak: vécéköltő talán még több terem (s mi mindennel nem írnak, ha rájuk jön az ihlet!), mint ahányan a szerkesztőségi előszobákban sereglenek. S fura módon ezek az egypéldányos remeklések gyakran nagyobb visszhangra találnak, mint a közösségi fogantatású, tudatosan terjesztett művek. Megfordultam olyan harmadik osztályban, ahol a gyerekek (pedig szorongtak vagy negyvenen) egyetlen magyar népdalt nem ismertek, de kívülről fújták az iskola vécéiben publikált epigrammákat. Ugyanakkor a köztisztasági kihágások jelentős része az utcán vagy kapualjban elkövetett ,,szükség megoldás". E döbbenetes adat kétségtelenül utal némi szabadosságra, ám azt is sejteti, hogy nagy hirtelenjében nem adódott egyéb lehetőség. Mert éppen éjszaka volt, vagy az a vidéki atyafi (a konvertibilis turistáról nem is beszélve) nem tudta, hogy ha itt jobbra megy, azután elfordul balra, akkor már csak pár száz métert kellett volna kitartania. Máshol („kevésbé frekventált helyen") esetleg tíz kilométert, ami már egy rendszeres kocogónak is becsületére válna. Budapesten ugyanis ez idő szerint összesen 115 nyilvános illemhely van — meglehetően belvároscentrikus elosztásban. Kárpótlásul talán, hiszen fővárosunknak e legsű-15