Budapest, 1982. (20. évfolyam)
1. szám január - Csenki Imre: Emlékek, anekdoták a Tanár Úrról
hogy kezdte lejegyezni a dallamot. Buházi felé fordult: - Hol tanulta ezeket a szép dallamokat? - Tetszik tudni Nagymesterem^), nekem már a nagyapám is prímás volt, már 5-6 éves koromban, ahogy játszott, úgy fogtam én fel. Aztán sokat jártam külhonban is. - Hol? - Többek között, kérem, Konstantinápolyban. Ott muzsikáltam, kérem, egy mulatóban. De az, kérem, nem akármilyen mulató volt, hiszen bemu-A Tanár Úr kézjegye a szerző indexéber» gédje volt, a tábla előtt állva megjegyezte: ,,Késik az öreg." Kodály épp akkor lépett be a terembe, nem szólt semmit. Dincsér néhány hónap múlva a lakásán kereste föl Kodályt, de a megbeszélt időponthoz képest öt percet késett. Amikor belépett, a Tanár úr ezzel fogadta: „ügy látszik, maga csak másoktól kéri számon a pontosságot." Az Állami Népi Együttes zenekarában játszott az ötvenes években egy Erdélyből származó cigányprímás: Buházi Zoltán. Ötven-hatvan év közötti, szikár, sovány ember, afféle Gandhi-figura. Hamarosan kiderült, hogy csodálatosan szép, széki stílusú népzenei anyagot őriz. Játékát magnetofonra vettük, és úgy gondoltam, hogy a Tanár urat is érdekelheti ez a különlegesség. Telefonon kértem: fogadjon bennünket. Mindössze ennyit mondott: „Csütörtökön délután, négy órakor." Csütörtökön, pontosan a megbeszélt időben, meg is jelentünk lakásán. Az ebédlőn és a zeneszobán keresztül a dolgozószobába mentünk, ahol Kodály az íróasztalánál ült, és az asztali lámpa fényénél dolgozott. A két muzsikus - Buházi és kontrása, hegedűvel a hóna alatt, tisztelettudóan beóvakodott a szobába, és megállt az íróasztal előtt. „Foglaljanak helyet." Biztatta őket, hogy vegyék elő a hegedűt. A két zenész összehangolt, és játszani kezdett. Az első hangoknál már láttam, hogy Kodálynak tetszik a zene. Amit az is bizonyított, tattak ott, kérem, különböző számokat. Például, kérem, bejött egy gyönyörű szép lány, de megkövetem Nagymesterem, anyaszűz mesztelen. (Kis szünet.) És elkezdett, kérem, tánczolni. (Újra kis szünet.) Aztán, kérem, megint bejött egy néer, szintén anyaszüz mesztelen. s elkezdtek, kérem, ott jádzadozni. És kérem, volt ott egy sezlon. Buházi hirtelen elhallgatott, s rám nézett. Én rendkívül zavarban voltam, mert nem tudtam, hogy nem élünk-e viszsza Kodály idejével. Kodály valamit észrevehetett a tanácstalanságunkból, mert egyszercsak, Buházi felé nézve, megszólalt: - Na, és meg ta? Buházi fellélegzett, hiszen a Nagymester mondta ki helyette a szót, megkönnyebbülve, homlokát törölgetve így szólt: - Meg Nagymesterem, de alaposan ám! Mert megkövetem, kérem, (és karjával mutatta a mértéket) ekkora volt neki, kérem. A kontrás és én nem tudtuk visszatartani a kacagásunkat. Kodály is elővette a zsebkendőit, és orrát fújva ő is nevetett. S megszólalt: - És mit muzsikáltak ehhez? Buházi álla alá kapta a hegedűjét és egy glisszandós, bővített másodos keleti melódiát kezdett játszani. Mikor befejezte, már szinte barátként magyarázta Kodálynak: - De tetszik tudni, kérem, ezt nem tudták ám mindennap bemutatni, mert, kérem, ehhez nagyon jól kellett táplálkozni. Hetenként kétszer mutatták be, kérem. Körülbelül még egy órát maradtunk a Tanár úr lakásán, ami muzsikálással telt el. Búcsúzáskor Kodály felém nyújtotta a lejegyzett dallamot: „Tegye el emlékbe!" Boldogan távoztunk. * Egyszer, mikor áthaladtam az ebédlőn, Kodály felesége, Emma asszony, éppen barátnőivel kártyázott. A rádióból Bartók műve szólt, az Erdélyi táncok. Emma asszony halkan megjegyezte: „Tudjátok, mért szeretem ezt a Bartók-darabot? Mert olyan kodályos." * Egy más alkalommal Emma asszony régi fényképeket nézegetett a barátnőivel. A fényképen, mely kézről kézre járt, Kodály Zoltán, Toscanini és ő volt látható. Emma asszony egyszer csak fölsóhajtott: „Haj, de régen is volt. Azóta Toscanini meghalt, Zoltán megöregedett, az én lábam meg eltörött." Kodály Zoltán saját kezű lejegyzése. Készült Kodály lakásán, 1953. március 11-én. délután 6 órakor 13