Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Tragédia a Barcsayban

láttam, kitűnő volt a maga nemében. A Madách gimnázium növendékei az egész Tragédiát mutatták be, úgyszólván húzás nélkül. Eszmeileg hiteles és teljes Madáchot produkáltak. Ez az előadás nem csak úgy egyszerűen öszszeállt, minden egyes szerep megformálásán érződik, hogy rendezték, olyan igényesen és annyi elmélyült műgonddal, amelynél többet és jobbat aligha produkálhat műkedvelő csoport. E sikeres teljesítményben Lengyel Györgyöt, a darab főrendezőjét és Luciferét illeti a legnagyobb dicséret. De senkinél se éreztem, hogy tetszelgésre, hivalkodásra, pózolásra használja fel a dobogót. Mindenki, a tehetsége határain belül, a Tragédiát akarta játszani, Madách mondandóját közvetíteni." Hasonló hőfokon írt az előadásról Lontay László a Magyar Nemzetben: „Ma is színpadképes mű a Tragédia — erről győződött meg a néző — ma is tanulunk belőle, a ma emberének is erőt, bizalmat ad.'''' Valamivel később Rába György így írt az Új Hangban: „Az iskola színjátszói a Nemzeti Színházat is megelőzve, felújították Az ember tragédiáját. Kulturális életünkben maga a merész vállalkozás is nagy tett, az előadás pedig gyönyörű volt. Már az első mondatok után feltűnt, milyen tiszta a gyerekek szövegmondása. Ahogy szín következett szín után, állandóan olyan világos és biztos szövegmondást élvezhetett a közönség, amilyenhez hasonlót, sajnos, igen kevés fővárosi színpadról hallhatunk. A gyerekek dikcióján átsütött az irodalmi élmény melege — alakításaikat alárendelték Madách minden gondolatának, minden szavának. Az ifjúság őszinte és páratlan rajongása fejeződött ki ebben, az ifjúságé, melyet még nem kápráztatott el rivaldafény, nem kapatott el személyes siker." Elismerően nyilatkozott Kodály Zoltán is, Bóka László pedig azt mondta dr. Fényi Andrásnak: élete legjobb, legigazabb Madách-előadását látta. S amire kevesen szá-Kézdy György az eszkimó-jelenetben mítottak, a Népművelési Minisztérium is megmozdult. Maga a színházi főosztály vezetője hívta fel telefonon a negyedikes gimnazista Lengyel Györgyöt, akit az óráról hívtak fel a tanáriba. „Lengyel elvtárs — mondotta — a maguk előadása nagyon elismerésre méltó. A falanszter miatt továbbra is fenntartom nézetemet a Tragédia vitathat óságáról, de sok kérdésben meggyőzőn a maguk előadása.'''' Az elvhű megnyilatkozás azonban csak a kétségtelen viszszavonulást palástolta. Waldapfel József az utolsó előadások egyikén örömmel közölte a társulattal, hogy a Nemzeti Színház újra műsorára tűzi Az ember tragédiáját. Mondhatnánk, itt a vége, fuss el véle. Ügy történt minden, mint a mesében. És hát, kit érdekel a legkisebb fiú sorsának további alakulása, ha egyszer háziasította már a hétfejű sárkányt, s úrrá lett az embertelenségen. Nyilván boldogan él, míg meg nem hal. Különben is, Szörényi Éva s mások úton-útfélen azt nyilatkozták, hogy „ide kellene eljönnie a Színház és Filmművészeti Főiskola felvételi bizottságának, hiszen ez az előadás alapos felvételi vizsgának is beillik.'''' S mért ne nyerhetne felvételt valaki az álmodott főiskolára minden tortúra nélkül, ha egyszer Petúr bánt, Lucifert, Ádámot vagy Évát játszott, ha egyszer a Rákosi Mátyás tanulmányi verseny abszolválása erre lehetőséget biztosított? A felvételi bizottságnak erről egészen más volt a véleménye, úgy ítélték meg, hogy ezek a gyerekek, mint holmi kamikazék, elvégezték már a küldetésüket, s még viccelődtek is a megméretésnél: na, hol vannak azok a zsenik, a híres tragédiások ? Az ellenszél olyan erős volt, hogy az első próbálkozásnál a jelentkező hét Madách gimnazistából csak Balogh Gézát vették fel „magnak", s két másik fiút, Kende Ivánt és Nádas Ivánt, akik epizódszerepeket ját-A londoni szín szottak csak a Tragédiában, s mint kiderült: a főiskolán is. A múló idő részben igazságot szolgáltatott, részben nem. Krausz, azaz Kézdy György az első kudarc után az Athenaeum Nyomdában szerzett könyvkötő segédlevelet, végül 1958-ban vették fel a főiskolára — mindannyiunk üdvösségére, hiszen személyében az egyik legérettebb, legemberibb színészegyéniséget láthatjuk újabb és újabb szerepeiben. Balogh Gézáról két év elteltével megállapították, hogy nem lesz belőle színész. Hosszú ideig állás nélkül tengődött, azután volt hivatalsegéd, könyvelő, kellékes a Jókai Színházban. Majd felvették a Bábszínházba színésznek, onnan került Prágába, a főiskolára. Ma a Bábszínház rendezője. Posch azaz Pós Sándor nem kevés viszontagság után úgy került végül is a rendezői szakra, hogy ketten disszidáltak az osztályból. Rettentő rosszul sikerült az első hat éve vidéken, ahonnan a Nemzetibe került öt évre, s abban bizakodott, hogy az általa színpadra írt Popfesztivált végül megrendezheti. Ám ez Marton Lászlónak sikerült a Vígszínházban. Pós Sándor a Rádióhoz került, ma a Stúdió osztály vezetője, a főrendező helyettese. Jó ideig azt hitte, színház nélkül nem lehet élni. Dr. Fényi Andrást először áthelyezték régi iskolájába, a Fáy gimnáziumban igazgatónak, majd vezető tanár lett. Budapest legrangosabb gimnáziumában, a Fazekasban tanított magyart és latint, s persze, ott is beszélgetni szeretett leginkább növendékeivel, és valósággal szenvedett, ha osztályoznia kellett. Nyugdíjasként is kortalan, a Pedagógusok Lapja olvasószerkesztője. Nekem Somody Éva nőtt mindannyiuk közül legjobban a szívemhez, ö 1956-ban érettségizett. Jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol a második rostán kibukott. Akárkivel beszéltem: mindenki szerint nagyon tehetséges volt. Üjabb kísérletet nem tett. Elhelyezkedett az IBUSZ-nál, azóta is ott dolgozik, irodaigazgató a Bástya mozi mellett. Időközben közgazdász lett. Él-hal ma is a színházért, s ha lehet, az első sorba ül, hogy élvezhesse a színpad enyvszagát. Csak az bántja, hogy eltelt már 28 év a tragédia bemutatása óta, s egyszer sem jöttek össze, hogy elbeszélgessenek a régi szép időkről. Melinda volt, Éva, később Antigoné — tizenéves korában. Úgy tetőzött a színésznői pályája, hogy valójában el sem kezdődött. Lengyel György ösztöndíjas rendezőasszisztensnek helyezkedett el a Rádióban, miután „nem felelt meg az első felvételin." Egy évet végzett a bölcsészkaron, s mikor rendezői szak indult, felvették. Pós Sándorral végzett egy évfolyamon. Debrecenbe szerződött, ahol később főrendező lett, majd a Madách Színházhoz szegődött 1965-ben, amelynek ma is kiemelkedő rendezője, emellett a főiskolán tanít. Jászai-díjas, érdemes művész. Élete elválaszthatatlan Madáchtól: kezdetben az iskola, később a színház révén. Diplomás rendezőként szerette volna újra színpadra vinni a Tragédiát, ami Debrecenben még nem, de a Madách Színházban végre sikerült. „Véletlenül" egy olyan hosszabb periódus után, amikor a Nemzetiben nem játszották, s le is mondtak „elsőszülöttségi jogukról." S még egy gyökér. Édesanyja abban a házban nőtt fel, ahol Madách Imre és Fráter Erzsi házasságot kötöttek. Lengyel György nem régen járt ott feleségével, aki a Madách gimnázium tanára, meggyőződött róla, hogy a jeles eseményt emléktábla őrzi időtlenül az időközben iskolává lett öreg épület falán. 17