Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Petneki Áron: Mozaik a főváros múltjából

Mozaik a főváros múltjából „Az öregnek egy névtelen vádló ellen magaigazolása" A Marczius Tizenötödike, a forradalmi Pest-Buda legradikálisabb folyóirata négy nappal a nagy esemény után jelent meg először: 1848. március 19-én. Címét nem véletlenül kapta — a márciusi fiatalok lapja volt; közülük került ki a szerkesztő is: Petőfi közeli barátja, Pálffy Albert. Mikor Windischgrätz seregeinek közeledtére a kormány Debrecenbe távozott, vele együtt áttette székhelyét a lap is. Miután a tavaszi hadjárat nyomán Pest felszabadult, 1849. április 25-én (és nem Buda ostroma után, ahogy a Magyar Irodalmi Lexikonban olvashatjuk) újraindult a „Marczius", a Pálffynál mérsékeltebb Gaál József szerkesztésében. A felemás helyzetnek — hogy a lap egymástól függetlenül egyszerre két helyen jelenik meg — Buda sikeres ostroma és a kormány visszaköltözése vetett véget. Ismét Pálffy vette át a redakciót. A „Marczius" demokratikus fórum volt, bárki elmondhatta véleményét hasábjain, bárki a nyilvánosság elé léphetett közérdekű panaszával. Elsősorban a forradalom ellenségeit támadták; a hazaárulókat, a császári érzelmű hivatalnokokat, a „schwarzgelb" katonatiszteket, a „gutgesinnt" háziurakat, a nyíltan Habsburg-párti kanonokokat, a honvédek eltemetését megtagadó plébánosokat, de szó esett bizony botrányt okozó, nőket molesztáló, vendéglőst veréssel kifizető honvédekről is. A legtöbb panaszra talán az igazolóbizottság adott okot. Nemcsak a „Marczius", hanem más lapok is kikeltek a „birkamosó" ellen, ahol fehérre mosták akár Windischgrätz, akár Havas József császári biztos leghűbb kiszolgálóit. Igaz viszont, hogy a forradalmi lendület szülti néha félreértéseket is: voltak, akik eleve ellenforradalmárt láttak a kormányhivatalok minden szakértőjében. Akadtak olyanok is, akik teljesen egyéni sérelmeiket, sőt, puszta rosszakaratukat burkolták „forradalmi köntösbe", néha válogatott gorombaságokkal megtűzdelve — mindezt, persze, álnév alatt vagy névtelenül. Egy ilyen bántó támadás áldozata lett az akkor már nyolcvanhárom éves Fejér György, az Egyetemi Könyvtár nyugalmazott igazgatója, az akkori magyar történettudomány nesztora, a máig használatos, hatalmas terjedelmű oklevélgyűjtemény, a Codex diplomaticus Hungáriáé 43 kötetének összeállítója. Bűne mindössze az volt, hogy (bár a szomszédok állítólag figyelmeztették) nem világította ki ablakait a kormány bevonulásának estéjén. A névtelen cikkíró az agg kanonokot mindjárt az elején „a letűnt gót századok sötétségéből fennmaradt madárijesztő váznak", „korhadt oszlopnak" titulálta. Aztán tovább gorombáskodott: „Mit tartasz te, oh Fejér György a históriában szép(nek), ha Maria Teresia porontyairól s tán •smert trombitásáról is, ha kell, 66 kötetet tudnál és tudtál összeírni. Lássa ön, öreg tátija mindnyájunknak, menynyi drága gyertyát pazarolt el ön, míg azon sok butaságot összecompillálta." Mivel a „Marczius" mindig megadta a lehetőséget, hogy nyilvánosan védhessék magukat a megtámadottak. Fejér már a másnapi számban (akkor még gyors volt a cikkek átfutási ideje!) 1849. június 9-én „Az öregnek egy névtelen vádló ellen magaigazolása" címmel válaszolt. Nemzetközi tudományos tekintélyére hivatkozott: „a tudósok megvetői a tudatlanok". Majd így folytatta: „Buda-Pest veszélyében én tapodásnyit se távoztam el, hanem a népet a templomban felvilágositám, bíztatám, szólítgatám a kitartásra, bizodalomra, engedelemre független és önálló kormányunk iránt. Ezt o falak is tudják, csak ő kelme nem . . . Pesten én voltam az első, ki (május 21-én) hét órakor reggel az örömöt hirdetém a népnek, s velük együtt térdre borulva hálát adtunk az Istennek — én pedig a győzőnek 20 forintot ajándékoztam — dobraütés nélkül." A vitát a lap szerkesztősége azzal zárta, hogy érdeme szerint, tisztelettel kellett volna szólni az öreg tudósról, de ablakának sem lett volna szabad sötétben maradnia. Fejér György hazafisága nem egy gyertyán múlott. A keszthelyi ács fia már kispap korában a nemzeti nyelv csinosításán fáradozott. Mikor püspöke beiktatására 1790-ben magyar nyelvű verset írt, a magyargyűlölő Milassin Miklós székesfehérvári püspök e szavakkal „köszönte meg" a gratulációt: „lam ego frangam dominationis vestrae Hungaricum caput!" (Majd én betöröm uraságod magyar fejét!) Elete végén, a vesztes szabadságharc után, a császári hatóságok elkobozták a negyvennyolcas alkotmányt dicsőítő röpiratát. 1851. július 4-én költözött ki Fejér György a ferenciek sírboltjába. Itt már nem zaklathatták Ferenc József perzekutorai. Amikor a miniszterelnök a holmiját kereste 1849. május 21-én hajnalban a honvédseregek bevették Buda várát. Görgey azzal fenyegette meg ultimátumában a várat védő Hentzít, hogy megtorlásul Pest barbár bombázásáért, nem fog kegyelmezni senkinek. A magukat megadó császáriakkal mégis lovagiasan bántak a magyarok. Fegyvereiket a levegőbe sütötték, ezzel is jelezvén, hogy nem akarnak fegyvertelen hadifoglyokra lőni. A mieink néha túlzásba is vitték a lovagias bánásmódot: az egyik pesti napilap levelezője fölháborodva írta meg, hogy az Óbudán fogva tartott osztrák tisztek nyíltan szidalmazzák azt a rendszert, amely nemcsak életüknek kegyelmezett meg, hanem szabad mozgást is engedélyezett nekik a város területén. Ha a legyőzött ellenség személyes biztonságát lehetett is szavatolni, vagyonbiztonságot jóval kevésbé. Miután Buda civil lakossága közül nem mindenki hagyta el a körülzárt várat, sőt, néhány svarcgelb érzelmű burger — segédkezet nyújtva Hentzinek — fegyvert fogott a honvédekre, volt mitől tartaniuk a bennszorult budai polgároknak. A diadalittas, fáradt, tikkadt honvédek azonban nem annyira ezek vérét, inkább borát szomjúhozták. Feltörték a polgárházak pincéit, s nem volt kegyelem sem a sashegyi vörösnek, sem a tétényi fehérnek, sem a rácürmösnek. Az általános lerészegedésnek végül is egy rémhír állta útját: a kétségbeesett honvédtisztek elhíresztelték, hogy a császáriak megmérgezték a borokat. Ennek aztán meglett a hatása: a legelszántabb borisszák is abbahagyták a nyakalást. A zsákmányszerzés korántsem csak a hordók tartalmára terjedt ki, s részt vett benne bizony a civil lakosság egy része is. Széthordták mindent, aminek nem volt gazdája. így eshetett meg, hogy a független Magyarország törvényes miniszterelnökének, Szemere Bertalannak „elzsákmányolták" a holmiját, amelyet 1848 telén a fővárosban hagyott, s később Windischgrätz lefoglaltatott. így aztán Szemere nyomoztatott a dolgai után. Mivel azonban azok nemigen „akartak" előkerülni, az alábbi szövegű újsághirdetést tétette közzé: „Szemere Bertalan miniszterelnök úrnak hivatalos és magán írásai, magyar, német, latin, angol, olasz nyelveken szerkesztett több darab válogatott könyvei, nagy menynyiségű porczellán, üveg és réz edényei, mellyek 8 darab kisebb-nagyobb ládákban voltak bepakolva, az ellenség fővezére által elfoglaltatván, Budán a katonai főparancsnoki irodában tartattak, hol azok Budavár bevétele alkalmával azon hiedelemből, hogy azok az ellenség hátrahagyott vagyonai legyenek, feltöretvén, a bennük volt fent érintett vagyonok elkallódtak; igy mindenki, ki a fent elősoroltak közül egynek másnak birtokába jött, felszólíttatik, miszerint azt a tisztelt úrnak Budán a Batthyány-házbani szállásán tartózkodó cselédeinek adja át, a tisztelt úrtól méltó megjutalmaztatását várván, ellenkező esetben a közhírré tett kormánybiztosi rendelet súlya alá fogván esni. Kelt Pesten május 29. 1849. Idősb Miklós Ferencz." Nem tudjuk, lett-e valami foganatja a Marczius Tizenötödike hasábjain közzétett felhívásnak. Mindenesetre a „tisztelt úr" már nem várhatta meg, míg holmija ismét összegyűlik. A hadihelyzet alakulása miatt 1849. július 8-án Kossuthtal és a kormánnyal együtt végképp elhagyta a fővárost. Petneki Áron 38