Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Petneki Áron: Mozaik a főváros múltjából

Mozaik a főváros múltjából Betörés a professzor úrnál Az alkohol gyilkos tulajdonságait ecsetelő jelszavakat mindnyájan ismerjük. Az alkohol igazán akkor öl, ha nem emberi élvezetre szánt formában illetéktelen kezekbe jut. A mentőorvosok a megmondhatói, hány ilyen baleset fordult már elő. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményének egyik dokumentuma a bizonyíték arra, hogy nem volt ez másképp a XVIII. században sem. 1788. február 14-re virradólag ismeretlen tettesek kirabolták a pesti egyetem orvoskarán működő természetrajz-professzor házának pincéjét. A betörők nyilván nem hallgatták a tudós Piller Mátyás tanár úr előadásait, és így fogalmuk sem lehetett, mit is zsákmányoltak a pincéből. Másnap már városszerte megjelent egy merített papiroson nyomtatott német nyelvű röplap (hiába, a „nyomdai átfutás" még nem volt olyan hosszú, mint manapság...), és a következőket adta tudtul: „Híradás Február 13-tól 14-re virradó éjjel Pesten a természettuáományi kabinet professzoránál, Piller Mátyás úrnál, az úgynevezett jezsuita ház pincéjébe betörtek. Ebből a pincéből elvittek 40 but.élia slivovicát, 29 butélia tokajit, azután pálinkát, amelynek javarésze savanyúvizes üvegekbe volt töltve. Ezek között a borszeszes üvegek között kilenc méreggel volt keverve, amelyeket Piller professzor úr a rovarok preparálására szánt. A kilenc butélia, amelyekben a borszesszel kevert méreg volt, a nyakán egy üvegcsillaggal és elmosódott Sternberg-felirattal van megjelölve. Mindenkit figyelmeztetünk, hogy óvja magát ezen veszélyes butéliák megvásárlásától és a károktól, mellesleg közhírré tesszük, hogy az, aki a tettest felfedezi, 24 dukát jutalmat kap, amelynek átvételére a kir. helytartótanácsnál jelentkezhet. Kelt Budán, 1788. február 15-én." Hogy kik voltak a betörők, nem tudjuk. A kárvallottat azonban ismerjük, és érdemes is arra, hogy röviden megemlékezzünk róla. Piller Mátyás 1733-ban született Grácban. 1750-ben a jezsuiták rendjébe lépett, közben természettudományi tanulmányokat is folytatott, méghozzá nagy sikerrel. Mária Terézia 1763-ban kinevezte a bécsi Theresianum nemesi nevelőintézet prefektusává, ahol a hittant is tanította. 1773-ban feloszlatták a jezsuita rendet, így Piller teljesen a tudományoknak szentelhette magát. A nagyszombati egyetem természettudományi tanszékére került, és ezt vezette akkor is, amikor az egyetemet 1777-ben Budára helyezték át. 1783 végén az univerzitás a budai várból Pestre költözött át, s a következő évben II. József rendeletére a természettudományi tanszék levált a bölcsészkarról, s az orvosi karhoz került. Itt Piller a tanszékhez tartozó — jórészt saját munkája nyomán létrejött — gyűjteményekre is felügyelt. A korabeli kifejezéssel élve, a „természet három országába", vagyis az ásványok, növények és állatok világába bevezető latin nyelvű tankönyve olyan népszerű volt, hogy Molnár János kivonatos formában magyarra is lefordította. Szlavónia természetrajzi viszonyairól írt művének, amelyet Mitterpacher Lajos professzorral közösen írt, érdekes előtörténete van. A Pozsega vármegyei Eminovác községet 1779 óta rejtélyes, meg-megújuló tűzesetek nyugtalanították. A megye végül feliratban fordult a kormányhoz, panaszolva, hogy a lakosság már nem is mer a házakban tartózkodni. A pesti egyetem kapott utasítást a dolgok tudományos kivizsgálására, s az két professzorát, Pillért és Mitterpachert küldte ki a helyszínre. Ezek a tűz okát ugyan nem tudták tisztázni (Piller földgázkitörésre gyanakodott, de bizonyítani nem tudta), ám kihasználták az alkalmat, és két hónap alatt bejárták Pozsega megyét, botanikai és állattani megfigyeléseket végezve. Tapasztalataikat „Iter per Poseganam Sclavoniae provinciám" című munkájukban tették közre. A kezdetben említett betörést Piller Mátyás nem sokkal érte túl. Még ugyanabban az esztendőben, 1788-ban meghalt. „Dőre, ki a letűnő napra néz ..." A budai Vár oldalában, ahol a Mikó utca és a Logodi utca találkozik, a Gránit-lépcső kezdeténél egyszerű talapzaton fehér kőből faragott mellszobor áll. Az emlékmű kemény tekintetű, szakállas, zsinóros atillás férfit ábrázol: P. Szathmáry Károlyt, korának népszerű íróját, s egyben a hazai kisdedóvás ügyének egyik úttörőjét. Nemcsak élete volt viszontagságos, hanem szobrának sorsa is. S ennek a szobornak van egy furcsa nevezetessége. Péterfalvi Szathmáry Károly 1831-ben született Szilágysomlyón köznemesi családból. Zilahon és Kolozsvárott tanult, majd írnokoskodott. A szabadságharc kitörésekor jelentkezett a honvédségnél, s főhadnagyi rangig vitte. Egy utászcsapat vezetését is rábízták. Dévánál tette le a fegyvert, fogságba esett. Kiszabadulása után Pestre jött, 1853—54-ben a politechnikumban (a Műegyetem elődjében), majd ezután négy évig a tudományegyetemen tanult, ahol filozófiából doktorátust szerzett. Stúdiumai végeztével különböző erdélyi városokban tanított. A kiegyezés adta meg a lehetőséget, hogy politikai pályára lépjen. 1869-ben a nagyatádi kerület képviselőjének választotta meg, s ezt a mandátumát 1878-ig megtartotta. Több fővárosi lapot szerkesztett, történelmet adott elő a katonai akadémián, közben számos történeti regényt, életrajzot írt, s történeti kutatásokat is végzett. (Még a korábbi fogságát is jórészt egy történeti munkácskának köszönhette, mely „Az ausztriai ház háromszázados kísérletei a magyar nemzet elnyomására" címet viselte, s Pesten adták ki 1848-ban. Az osztrák kormány Világos után gondosan „honorálta" az effajta históriai kutatómunkát...) A legmaradandóbbat azonban a kisdedóvás érdekében tette P. Szathmáry Károly: 1872-ben megalapította az Országos Kisdedóvó Egyesületet, amelynek 1877-ben elnöke is lett; ugyanekkor az óvodák kormánybiztosává nevezték ki. Több törvényjavaslatot is készített a kisgyermekek védelmének intézményesítése érdekében. Tevékeny életét 1891-ben Budapesten fejezte be. Érdemeinek megfelelően szülővárosa, Szilágysomlyó, emléket akart állítani P. Szathmáry Károlynak. A szobor, R. Kaizler Károly alkotása, közadakozásból el is készült, de felállítására az első világháború és az azt követő határváltozások miatt már nem kerülhetett sor. A kifaragott, domborművei díszített márványtalapzatot a román királyi hatóságok eladták — sírkőnek. A mellszobor azonban elkerülte a hasonló sorsot: azt később P. Szathmáry leánya őrizte budai lakásán. A Petőfi Társaság (amelynek valaha maga az író-pedagógus is tagja volt) 1929-ben tudatta ezt Budapest polgármesterével, s kérte a szobor felállítását, hiszen közelgett P. Szathmáry születésének századik évfordulója. 1931. október 15-én a főváros illetékes bizottsága helyszíni szemlét tartott a szobor leendő helyén. Miután mindent gondosan megtekintettek, a Közmunkák Tanácsához fordultak; ez is jóváhagyta az emlékmű elhelyezését. Elkövetkezett a centenárium. A Petőfi Társaság 1931. november 8-án díszülést tartott a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek végeztével a jelenlevők Budára vonultak, a szobor leleplezésére. Az ünnepi beszédek elhangzása után lehullt a lepel, s ott díszelgett a talapzaton a felirat: „Dőre, ki a letűnő napra néz, Ott éj közéig — én csak a felkelőt lesem Magyar hajnal hasadására várok..." Egyvalamit azonban nem vettek észre sem a tanácsnok urak, sem a bizottság, sem a Petőfi Társaság, sem a többi „érdekelt tényező": méghozzá a helyszín meg a vers közötti ellentétet. A szobrot ugyanis pontosan nyugati irányba állították fel. Szegény Szathmáry Károly azóta is a letűnő napra néz... Petneki Áron 39