Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Jávor Ottó: Budapesti közéleti névmutató

Budapesti közéleti névmutató A megörökítés, az emlékállítás vágya egyidős az emberiséggel. Táplálja az egyén dacos szembeszegülése a kérlelhetetlen idővel, de táplálja a közösségi tudat is, az a felismerés, hogy akik helytálltak saját korukban, azoknak a nevét, példáját érdemes megőrizni más korok, más nemzedékek számára is. A megörökítésnek sokféle módja és témája lehet. A művészi alkotás maga is küzdelem idővel, anyaggal, jellemmel. Szinte beláthatatlan területén és lehetőségein kívül eső, gyakorlati célú, regi lajstromok ma már inkább csak a nyelv kutatóinak az érdeklődését váltják ki. Ám kedvvel forgatjuk a múlt századi, e század eleji intézeti, vármegyei, katonai névsorokat, mert arcokat, sorsokat idéznek fel, ahogy a müncheni Nymphenburgban I. Lajos arcképcsarnoka a város szép polgárasszonyairól és lányairól (ki kerülhetett be és miért?) vagy az Ermitázsban a Napóleon ellen harcoló orosz tábornokok portréi. Az egyik nagyúri, királyi szeszélynek köszönhető, a másikat az említett közösségi vágy hozta létre: ne feledjük el az emberöltőn is túlmutató példákat. Ez utóbbi gondolat jegyében állították össze a Budapest Főváros Levéltára Kiadványai sorozatban a Levéltári dokumentáció 4. kötetét, amelynek a címe: Budapesti közéleti névmutató 1945—1950. A szerkesztői tájékoztató így kezdődik: „Jelen munka a Budapest Főváros Levéltára és a Hazafias Népfront gondozásában jelenik meg. Szervesen kapcsolódik a főváros 1945 utáni történetének feltárását célzó eddig megjelent kiadványainkhoz... Ahhoz, hogy a szocialista Budapest politikai és igazgatási életét megalapozó korról hiteles képet kapjunk, szükségesnek láttuk ezen kiadványtípus közrebocsátását is. A felszabadulástól a nagybudapesti tanácsok megalakulásáig terjedő korszak megismertetéséhez ezúttal a fővárosból és a környékéről a korszak közéleti szereplőinek meghatározott csoportját hívjuk tanúként." Örvendetes, hogy ez a tanúidézés megtörtént. De mi ragadja meg rögtön az olvasót, ha kézbe veszi a könyvet? Azon túl, hogy politikai, tudományos és művészeti életünk számos jelentős mai képviselőjének a nevével és pályájának 1950-ig tartó adataival találkozunk — sajnos, sokan már nincsenek közöttünk: Darvas József, Mesterházi Lajos, Muharay Elemér, Sipos Gyula. . . számunkra a nevek mögötti életsorsok az izgalmasak. „Kiadványunk nem lexikon" — figyelmeztet a szerkesztő, a szűkre szabott adatok mögött mégis megérezni egy vajúdó kor hullámzását, a törekvések és tettek máig érvényes hatását. Példaként idézzük mindjárt az első címszót: „Abt Albin (Pancsova, 1892 — —1948), katonatiszt. Az első világháború idején testőrtiszt. Részt vett az 1918—1919-es forradalomban. A Tanácsköztársaság idején a 6. délvidéki hadosztály, majd az I. hadosztály helyettes parancsnoka. Az ellenforradalmi rendszer rangjától megfosztotta, ez időtől gazdasági területen dolgozott. A két világháború közti időszakban volt a Nemzeti Néppárt ügyvezető igazgatója s az Egyesült Keresztény Párt ügyvezető elnöke. A felszabadulás után ny. ezredesi rangban rehabilitálták. Az I. kerületi Házmegbízottak Testületének elnöke. 1945—1948-ig az FKP I. kerületi szervezetének alelnöke, illetve elnöke, az 1. ker. NB elnöke, a fővárosi th. biz. tagja, a Budai Kossuth Club elnöke. — Köztársasági Érdemrend, Köztársasági Érdemérem." Találkozunk budapesti születésű újságíróval, aki népbíro lett, majd a Talajjavító Váll. h igazgatója, később pedig a Tiszaföldvári Tsz. föagronómusa. Egy Szászrégenbői származó géplakatos 1926-tól vesz részt a munkásmozgalomban, majd a Gondnoki Hivatal vezetője, azután a Fővárosi Fürdők osztályvezetője, jelenleg nyugdíjas iskolaigazgató. Forradalmi időszakokban felgyorsul az idő, a vállaló emberre olykor akaratán kívül olyan feladatokat ró, amelyekre zárt társadalmi keretek közt nem is gondolhatott. Érdekesek ezek az adatok, mert az élet, a történelem formálóinak az adatai, azoké, akik a fejlődés új útja felé segítették egyengetni egy egész nemzet lépéseit. Egy olyan korszakról ad hírt ez az összeállítás, amely hazánk számára az elesettségből a talpraállás időszaka. Persze a régi gondok helyébe másfajták léptek, de az 1945—1950 közötti évek az emberibb távlatok felismerését jelentették. A névjegyzékben szereplők túlnyomó többsége, ahogy az adatokból kiderül, rendszerint súlyos múlttal a háta mögött, az anyagi és szellemi újjáépítést, a közösséget szolgálta ezekben a nem könnyű évek ben. De nézzük tovább, milyen általánosítható tanulsággal szolgálnak még az adatok. Érdekes a származási megoszlás. A külön megvizsgált 250 nemzeti —- népfront bizottsági tag közül származása szerint: munkás: 103 — paraszt: 9 — értelmiségi: 57 — egyéb :6o — ismeretlen: 21 Feltűnő, hogy a munkások közül igen sok az építőmunkás, a cipész, cipőfelsőrész-készítő, az asztalossegéd, illetve a géplakatos, kovács, öntő. A munkások túlnyomó többsége már fiatalon részt vesz a mozgalomban, MKP, később MDP-tag. Az értelmiségiek legtöbbje orvos, jogász, tanár. Az orvosok közül igen sokan ugyancsak már a felszabadulás előtt bekapcsolódtak a munkásmozgalomba. Az egyéb származásúak között érdekes, hogy többször szerepel az „illatszerész" foglalkozás. A pártállás szerinti megoszlás: MKP—MDP: 108 — FKP: 46 SZDP: 31 — NPP: 26 PDP: 14 — MFP: 1 — ismeretlen vagy pártonkívüli: 24. Az adatok azt mutatják, hogy a fővárosi nemzeti bizottságokban már a koalíciós időkben is a kommunisták alkották a meghatározó többséget. A születési hely szerinti megoszlás: vidéki születésű: 14t budapesti: 77 — ismeretien: 24. Fiúmétól Máramarosszigetig, Gyergyószentmiklóstól Pozsonyig találunk születési adatokat. Talán nem túlzás ebből arra következtetni, hogy az 1919 előtti Magyarország peremterületein éppen a kiélezett szociális, nemzetiségi ellentétek miatt gyorsan terjedtek a szocialista eszmék. Később, a Tanácsköztársaságot védő harcokban való részvétel vagy más, megtorló intézkedések miatt, sokan kényszerültek elhagyni otthonukat, Budapestre költöztek, itt kerestek munkát, itt folytatták, vagy itt kezdték meg már a két háború között munkásmunkásmozgalmi tevékenységüket. A fővárosi nemzeti bizottságok tagjai tehát nemcsak jelképesen, hanem a valóságban is az egész országot képviselték, ismerték, a kérdéseket, a feladatokat országos távlatba tudták állítani, így a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szervei, a néphatalmat megtestesítő nemzeti bizottságok Budapesten és vidéken egyaránt elődei lettek nemzeti egységünk egyik mai szervezetének, a Hazafias Népfrontnak. Joggal írja a kötet előszavában Sarlós István: „Hazánkban ezek (a nemzeti bizottságok) voltak az első olyan testületek, amelyek a pártokat összefogásra, méghozzá rendet teremtő és az életet elindító összefogásra hívták... Kötetünk azokat mutatja be, akik fővárosunkban a felszabadulás első éveiben részt vettek e bizottságok munkájában. .. .Hősök voltak, mert veszélyes időszakban vállalták ezt a munkát... Optimisták voltak, mert hittek az emberben és a boldogabb jövőben... Egyszóval, igaz emberek voltak. És a többségük az is maradt." A tartalmában és kiállításában egyaránt példamutató kötet anyagát gyűjtötte és összeállította: Halasi László. A sorozat főszerkesztője: Ságvári Agnes. Jávor Ottó 22