Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Száraz György: Rákóczi út

Eleje színház . . . SZÁRAZ GYÖRGY Rákóczi út Nem erőszakos városfejlesztő akarat teremtette, nem tört át középkorias utcaszövevényen, mint Haussmann avenue-jei és az ezek mintájára kiépült Sugárút — a mai Népköztársaság útja —; fejlődése sem volt oly gyors és káprázatos, külseje ma is szegényesebb. Együtt növekedett a növekvő várossal, annak természetes ütemében. Századokon át sáros-poros országút, amely a Hatvani-kaputól vezet északkeletnek, Kerepes felé, át a rákosi „sivatag" homokján, amely, ha a szél viharrá erősödik, „mint sötét felhő áramlik a Duna felé, s beteríti Pest utcáit" — ahogy az angol John Paget írta 1835-ben. Nem messze a Duna holt ágán — a mai Nagykörút kereszteződésénél — átvezető rozoga fahídtól, búzaföldek és téglaégetők között épült föl 1711-ben — állítólag egy római kori, őskeresztény templomocska romjaira — a kis kápolna, amelyet fogadalmi ajándékul szántak, Isten haragját kiengesztelendő; Szent Rókusról, a pesíisbetegek védőszentjéről nevezték el, és gondozásával a közelben tanyázó remetét bízták meg; ettől kezdve az egymást követő „szent emberek" Pest város alkalmazottai, s évi nyolc forint fizetséget kapnak. Az utolsót Preymayer Jánosnak hívták, s 1806-ban halt meg. A kápolna mellé épült aztán a XVIII. század végén a „Pestanum calamitosorum domicilium", a gyámoltalanok pesti menháza, ahogy a kápolna melletti copf stílű homlokzaton olvasható. A komor kórházépület komor nevezetessége, hogy 1849-ben ide szállították az osztrákok az Újépületben kivégzett hazafiakat; nekik aligha volt szükségük a hullaház híres „Clockenzug"jára, a netáni tetszhalottaknak fölszerelt jelzőharangra. Hóhérjukról, Haynau táborszernagyról viszont azt tartja a legenda, hogy amikor temetése után nem sokkal felnyitották a koporsóját, keze fejét csontig rágva látták. A kivégzetteket az akkortájt megnyitott köztemetőben — amit az országútról Kerepesi temetőnek neveztek — földelték el. S mivel állt már az út elején a Nemzeti Színház, ekkortájt keletkezhetett a Heltai-versben is megörökített szállóige: olyan az élet, mint a Kerepesi út: eleje színház, közepe kórház, a vége temető. A mondás ma már nem igaz. A régi Nemzeti Színházat eltüntette egy hirtelen támadt városrendezési elmezavar — telke azóta is beépítetlen az út elején —, az egykori országút görbületét némileg kiegyenesítették, s lezárásul odaépítették a Keleti pályaudvart. A temetőt pedig egy-két rugaszkodással a közepébe falta a terjeszkedő város: gyárral, kórházzal, laktanyával, sportteleppel, lóversenytérrel s proletár nyomornegyeddel vette körül. Ma már csak a kialakuló nemzeti panteon halottait temetik ide, s tervezik sétáló parkká alakítását. Egyedül az avítt Rókus-kórház — mellette a kis kápolnával — könyököl bele ma is a nagyvárosi forgalomba. . . . közepe kórház . . . 1884-ben nyitották meg a Keleti pályaudvart — akkor még Központi Indóháznak nevezték —, s a legnagyobb feltűnést nem a befutó szerelvény keltette, hanem az akkor még európai szenzációnak számító elektromos világítás. Ezzel lett végleg belső sugárúttá az addig végtelen országút leamputált darabja. Az új pályaudvar, jellegzetes főhomlokzatával, széles kapuzatával némileg emlékeztetett a párizsi Gare de l'Estre, s kifogástalanul, szépen zárta le az előtte kialakított térrel a nekifutó sugárutat. Az „aulikusok" a Ringtől a Westbahnhofig vezető bécsi Mariahilrer Strassét emlegették, a „független européerek" változatlanul a Boulevard Sébastopolt. De abban mindenki megegyezett, hogy az utat méltóvá kell tenni pályaudvarához. Alig húsz év alatt — 1890 és 1910 között — eltűnnek a régi házak, s ekkor épül a maiak legtöbbje, előbb az eklektika neoreneszánsz stílusában, majd a szecesszió jegyében. Elbontották az egykori Marcibányiházat, ahonnan Petőfi 1849-ben Mezőberényen át a segesvári halálba indult; ma klinkertéglás épület, a 12-es számú, áll a helyén. A 13-as számot viselő szecessziós épület első emeletének magasságában pedig bizonyára azért helyezte el az egykori építő Mátyás király némiképp torzra sikeredett szobrát, hogy kegyelettel adózzék a ház helyén állott Mátyás király fogadónak, amelyről így versel Müller Károly 1855-ből való útmutatója: Görög meg rác disznókereskedők gyűlnek ide át, Ős szokásból a rumba töltnek néhány csepp teát. De megvan a 10. számú ház, amelyben 1897. január 18-án Vajda János, a „Mont Blanc-ember", a világgyűlölő, komor költő meghalt. Utolsó éjszakáján írta e sorokat: Óh hátha így, óh hátha úgy van? Kétségbeejtő borzadály. És még szörnyűbb is várhat ottan, határodon túl, óh Halál . . . De 1966 óta nincs meg a Nagykörút kereszteződésénél a második Nemzeti Színház sem: ezt a metró építése miatt bontották le, aligha több megfontoltsággal, mint elődjét. Parkosított telke a sajtópalota előtt ma is randevúhely, mint egykor az óra a színházépület sarkán, amelynek emlékét már csak a régi sláger őrzi: ,,H?tre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a 6-os megáll ..." A 6-os azért ma is megáll, s megvan az „Emke cigánya" is; igaz, nem a régi kávéház mammutpresszóvá alakítottföldszinti részében, ahol többnyire „tranzit-turisták" csencselnek-veszekednek, a rendőrség és a személyzet nem túl nagy örömére, hanem az emeleti étteremben, ahol stilizált kármentő várja a vendégeket, kalocsai pingálóasszonyok festette falak között, meg nevetőizmokat csiklandozó „népi ételkülönlegességek": „kemencés iróka kapros juhtúróval", „böllérmáj borított burgonyával", meg „lángoló somogyi betyárfazék"... 16