Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Száraz György: Rákóczi út

a vege temető Pedig van igazi népi hagyománya ennek az első emeletnek. Móricz Zsigmond írt róla annak idején:,,... a lépcsőtől balra, a második ajtó előtt olyan kiskaput lelek, amilyet falun tyúkok, csirkék és kismalacok miatt akasztanak a konyha ajtajára. Ilyen kedves volt a kőrengetegben az a szimbolikus kis ajtó . .." Mert mögötte Blaha Lujza lakott, a „nemzet csalogánya", a nagy színésznő, aki innen, az erkélyéről nézte nagybetegen, — 1920-ban — ahogy szemközt, a színház sarkára kiszegezik az új névtáblát: Blaha Lujza tér . . . Még folyt a budai vár ostroma 1945-ben, amikor az Uránia filmszínházban már elkezdődtek a mozielőadások. De az 1956-os utcai harcokat alaposan megszenvedte a Rákóczi út: a házak megsérültek, a földszinti üzletsor kiégett. Ekkor valósult meg a házak árkádosítása, ami lehetővé tette az úttest oly rég esedékes szélesítését. S a rombolást követő kényszerű tatarozás idején próbálták először színesebbre pingálni a szecessziós épületeket. Igaz, nem sokáig élvezhettük az eredményt: a füst és korom hamarosan újra egységes szürkére festette a házsorokat. Nemrégiben ismét tataroztunk: barna, zöld, sárga, kék színek váltakoznak most a homlokzatokon. Egyik-másik kombináció mintha kicsit harsányra sikeredett volna, de ezen — úgy tetszik — hamarosan „segít" ismét a szmog. Nagyot változott az út torkolati része 1969-ben, amikor a metróvonallal kapcsolatosan kiépült a pályaudvar előtti „teknő" a gyalogos aluljárók rendszerével, és a tér keresztirányú átmenő járműforgalmát felüljáró híddal oldották meg, takarékossági okokból : egy föld alatti alagút építése négyszer annyiba került volna. Nyertünk és vesztettünk: a híd derékban kettévágja a pályaudvar főhomlokzatát a Rákóczi út vége felől nézve. Igaz, távolabbról, a Nagykörút kereszteződésétől visszapillantva, csorbítatlan a látvány. Az út arculatát nagyjából mindig is a pályaudvar határozta meg. Noha egyenes folytatása a belvárosi Kossuth Lajos utcának, ez itt már egészen más világ. Kevesebb az osztályon felüli vendéglő, több az olcsó eszpresszó, a tömegcikket árusító üzlet. Itt vannak a nagy cipőboltok, készruhaüzletek, nagyáruházak, amelyeknek vásárlóközönsége nagyrészt éppúgy a pályaudvar felől özönlő, bevásárlásra érkező vidékiekből áll, mint száz évvel ezelőtt. Itt a Verseny Áruház, amelynek elődje, a Guttmann-cég valaha „elszakíthatatlan" ruhadarabokat kínált a kispénzűeknek. Emblémája országos hírű volt: férfiak csoportja nekifeszülve próbál kettétépni egy nadrágot. Évente egyszer, a szilveszteri hirdetés képén hagyták csak abba, nadrággal a kézben, mély meghajlással köszöntvén az újságolvasót: „Ma mi sem húzunk, ma mi is boldog új évet kívánunk!" Ide települtek a szállodák, fényűzőek és olcsó kis garnik; egy részük ma is megvan, s az egykori „luxushotelek" alaposan megkoptak az újabb szállodacsodákkal való összehasonlításban. Valamikor ide, a pályaudvar közelébe telepedett a pesti zsibpiac, a „tangó" — forgatagában csak „egyet jobbra, kettőt balra" tánclépésben lehetett közlekedni —, amelyaz utóbbi pár évtizedben kétszer is továbbköltözni kényszerült, mind kijjebb szorulva a város középpontjából, legutóbb az egykori „Cséry", a szeméttelep közelébe. Az ócskapiac eltűnt ugyan, de ma is kísért a pályaudvar körüli térségeken, ahol külföldiekkel folyik az üzletelés. Az áruházak környéke pedig még mindig vadászterep a „gagyizóknak", akik szépen fényesített rézgyűrűt kínálnak zsebből, tenyérből elővillantva, titokzatosan, „alkalmi áron" vidékies külsejű „palimadárnak". Itt épült meg az első aluljáró a Kiskörút kereszteződésénél, az Astoria-szálló mellett. Alacsonyra sikeredett, szűk is volt és kopár, mozgólépcső nélkül; összehasonlítva akár a megint — vagy még mindig? — rivális bécsivel, bizony kicsit elszomorodtunk. Hát még amikor egyszer csak nyakún kba omlott a vadonatúj ál menynyezet ... Ez végtére hasznosnak bizonyult: a helyreállítás után kicsinosítva, némileg szebben kaptuk vissza. A második aluljáró is itt született meg, az Emkénél, a Nagykörút kereszteződésében. Ez már tágasabb volt, benne újságos pavilon, telefonfülkék. Itt alakult ki először igazából — a szó többféle értelmében — az „aluljáró-szubkultúra": őgyelgő fiatalok, öreg tarhások, kéregetők csoportjai . . . Lett hamarosan „Emkegalerink", a földalatti világ bekerült a bűnügyi krónikákba. Itt tűntek fel először a szatyrot, fonott kosarat, virágtartót áruló cigányasszonyok, akik inkább csak a hecc kedvéért menekülnek az ugyancsak inkább „heccből" kötözködő rendőrök elől, akiknek ugyan hivatali kötelessége „intézkedni", s teszik is — mi mást tehetnének? —, de inkább csak amolyan reménytelenségből fakadó kedélyességgel, ugratásképpen . . . S nekik van igazuk: ezek a „zugárusok" éppúgy egyéni színt adnak a pesti aluljárónak, mint a párizsi metró csarnokainak a faragványaikat kínálgató afrikai fiatalok . . . Azóta — a metróállomások mozgólépcső-rendszerével egybekapcsolva — aluljárók egész hálózata épült. Kicsit züllött, hányaveti a Batthyány téri, a HEV-szerelvények végállomásánál, piszkosabb is a többinél; elegáns, szinte „exkluzív" a Kálvin téri ízléses vitrinsor. S megint más a Keleti labirintusa az újságos, könyves pavilonokkal, a „katlan" napozásra is alkalmas díszítőelemeivel, a teraszos eszpresszóval, az örökkön áramló tömeggel ... 17